Több mint öt éve távozott a Fideszből. Akkoriban sokan gondolták, hogy végül az SZDSZ-ben landol, de máig nem váltott ki párttagkönyvet.
1993 őszén a párton belül kisebbségbe szorult irányzat, a ’fodoristák’ képviselői közül sokan kiléptek a Fideszből. Néhányan platformot szerveztünk, abban bízva, ha szkeptikusan is, hogy a jobbratolódás nem végleges. A mi kötődésünk talán erősebb volt a Fideszhez. Hittem abban, hogy az urbánus-népies ellentét meghaladható, s hogy az új nemzedék képes a liberális nézeteket modern, pragmatikus nyelven, a választók számára is vonzó módon megfogalmazni.
Ezt a fefogást nevezték némi iróniával belga szemléletmódnak?
Sőt, nem csak irónikusan. Ma a Fidesz-MPP hivatalos ideológiája már visszamenőleg is illúziónak minősíti ezt a gondolkodásmódot. Pedig ha 1993-ban Orbán Viktor és Kövér László nem nyit újabb ’frontot’ a liberális értelmiséggel és a médiával szemben, akkor a ’belga’ ideológia befogadó jellege talán választási sikerhez segítette volna a Fideszt. Amikor az 1994-es kudarc után egyértelművé vált, hogy a régi-új vezetés nem tér vissza a liberális-centrista politizáláshoz, otthagytam a pártot. Az SZDSZ-be viszont nem akartam belépni, mindenekelőtt azért, mert nem értettem egyet azzal, hogy az abszolút többségbe került MSZP-vel koalíciós kormányt alakítottak, s ezzel feladták a liberális alternatíva esélyét. Azt a négy évet a szabad demokraták végig defenzívában töltötték. Minden kritikám ellenére azért 1997 nyara óta, noha valóban nem lettem párttag, a ’szadi’ egyik küldötte vagyok a Magyar Távirati Iroda Rt. Tulajdonosi Tanácsadó Testületében. A tavalyi választások után abban reménykedtem, hogy ellenzéki szerepben újra magához tér az SZDSZ. Tévedtem: továbbra sincs liberális offenzíva, csak a kormányt bírálják, programot, alternatívát nem kínálnak. Hol késnek a ’pozitív’ üzenetek?
Kivár a párttagsággal? Csak győztes lóra tesz?
Nem erről van szó, hiszen más párt nem jöhet szóba. Ez a választás nem pragmatikus stratégiai befektetés.
Tehát nem gondolt arra 1998-ban, hogy ha nem lép ki a Fideszből a vereség után, akkor annak a döntésnek most érne be a gyümölcse?
Nem. Érdekes, ’94-ben azt kérdezték tőlem: ha idejében átmentem volna az SZDSZ-be, mi lehetett volna belőlem. Most pedig úgy gondolom, önmagában a választási siker kevés. Az a kérdés, milyen ára volt a győzelemnek. Van-e még a Fidesz elitje számára olyan eszme, ’világnézet’, közös ügy, amely a hatalom puszta megragadásán túlmutat, és napi döntéseikben is érződik? Egyébként éppen az izgalmas és bonyolult a párt korai történetében, hogy 1993 körül a vezetők többsége nem csupán gyakorlati megfontolásból kezdett jobbra tájékozódni. A fordulat mögött rivalizálás, sérelmek, ideológiai képzetek, összeesküvés-elméletek húzódtak meg. Kövérék nem vádolhatóak azzal, hogy az új, konzervatív retorika tisztán hiperpragmatikus méricskélés eredménye. Nem annyi történt, hogy mivel a balközépen már nem volt hely, elfoglalták a jobbközépen támadt űrt. A vezetők politikai nézetrendszere is fokozatosan megváltozott, ahogy új barátokra találtak, és új ellenségeket fedeztek fel maguknak. Az igazi probléma az, hogy hosszú ideig - párton belül és kívül - tagadták az identitásváltást, a politikai fordulatot, és a belső ellenzéket gyanúsították árulással.
A pragamatikus politizáláshoz képest nem az a veszélyesebb, ha hisznek is az ellenség létezésében?
De. Ráadásul a kutúrharcos meggyőződést többnyire teljesen leplezi a kormányzati sikerpropaganda, a piár-szöveg. Ami újdonság ahhoz képest, hogy az MDF vezette konzervatív koalíció még nyíltan és lelkesen-görcsösen hirdette történelmi eszmerendszerét. Most jóval ritkább a kormányzati retorikában az ideológikus érvelés - persze a szürke Horn-korszakhoz képest megint erőteljesebb. Orbánék valódi motivációikat félig titkolják, félig bevallják, legyen szó a Nemzeti Színházról vagy a ’királyi’ televízió kuratóriumának összetételéről. A miniszterelnök saját szövegeit pedig leönti ezzel az igen egyszerű, jövőorientált, a politikai vitát lehetetlenné tevő, a menedzseriskolák szakkönyveinek első oldalán ajánlott píár-szósszal. Ennek feltétlen sikerében hinni ugyanakkor szerintem nagy tévedés.
A közvélemény-kutatások azt mutatják, bejött.
Nem így látom. A politikai életben és a médiában fontos témák-ügyek többségét nem a Fidesz találta ki, minden kezdeti kormányzati lendület ellenére. Év eleje óta pedig népszerűségük is olvad. Hogy mégsem estek vissza jobban, annak legfőbb oka aligha a kormányt övező szimpátia, hanem az ellenzék gyengesége. Az sem csupán piártrükk - ami viszont tényleg segítette a Fideszt -, hogy Horn Gyulához képest Orbán Viktornak jó a fellépése, kerek mondatokban fogalmaz, és érthetően ejti ki a szavakat. Ez fontos - rövid ideig. Aztán egyre érdekesebb lesz az a kérdés, hogy mit is mond a miniszterelnök. A magyar állampolgárok hajlamosak a szkepticizmusra: kevesen dőlnek be az üres sikerpropagandának.
Elképzelhető olyan kormányzati siker és hozzá kapcsolódó piártevékenység, amelyet ön elismerne?
Először: nekem azzal semmi bajom sincs, ha egy párt belső és nyilvános vita során felülvizsgálja és módosítja korábbi nézetrendszerét. Tony Blair ’új közép’ politikája például tetszik. A Labour nem populista gazdasági programmal nyerte meg a választásokat - a győzelem utáni lépéseik pedig megfeleltek hirdetett céljaiknak, akár a skót parlament létrehozására, akár Európa-barát politikájukra gondolunk. Másodszor: az is érthető, ha egy kormánypolitikus engedményeket tesz, taktikázik, koncepciójának csak egy részét valósítja meg, jobb időkre vár, mint Clinton a társadalombiztosítás reformtervével. Ha mindehhez intellektuálisan színvonalas tartalom, meggyőző előadásmód, vitakészség, illetve a média számára is érdekes közéleti tevékenység (és nem csupán piár-álesemények szervezése) társul, akkor beszélhetünk valójában sikeres, modern politikusról.
Nemcsak az autonóm értelmiségiek számára fontos ennyire az állandó vita lehetősége és a kételkedés joga? Hiszen számukra ez az egyetlen vonzó magatartásforma.
A magyar politikai pártokra, a politikai kultúrára tényleg az jellemző, hogy a szervezet vezetői, ha tehetik, szívesen megszabadulnak az eltérő véleményt hangoztatóktól. A szakadatlan, éles belső küzdelmek csakugyan ellenszenvessé tehetik a pártokat a választópolgárok előtt. Persze, ha kialakulnak a vitát segítő mechanizmusok és normák, akkor a nyitottságukat és demokratizmusukat bizonyító szervezetek számukra is vonzóak lehetnek. A végtelenül centralizált, hierarchikus pártok viszont egyszólamúvá válnak, kivesznek belőlük a személyiségek - ami megint szavazatcsökkenéshez vezethet. Ezt Tölgyessy Péter is megírta már. A Fidesz-MPP vezetői, tőlük szokatlan módon, az ő eretnekségé kivételesen eltűrik. Talán éppen azért, hogy bizonyítsák, őket nem zavarja az ellenvélemény - persze más lenne a reakciójuk, ha a hatalmi felállást is veszélyeztetné egy félrevonult értelmiségi politikai publicisztikája. Orbán és Kövér gondolkodásmódját természetesen nem az önmarcangoló kétely jellemzi - bár ők is értelmiségiek. Vonzódnak is az ideológiai kérdésekhez, csak nem kedvelik a nyílt vitát. Egyébként a magyar vitákkal, a témákkal, a mentalitással amúgy is sok baj van.
Miért? Miről kellene beszélni?
A koszovói válság és a bombázás a határ túloldalán teljesen váratlanul érte a magyar közvéleményt. Az ország lakói addig azt hitték, a NATO-tagság csak arról szól, hogy minket megvédenek majd az erős nyugati államok. A magyar politikai elit ugyanis, talán mert maga sem hitte, az 1997-es népszavazás előtt nem világosította fel az állampolgárokat arról, hogy mi a NATO új ’küldetése’. Többek között az, hogy fellépjen az etnikai tisztogatásokkal szemben a Balkánon. A baloldali és liberális értelmiségi körökben kirobbant polémia pedig alapvető felfogásbeli különbségeket hozott felszínre, a két tábor eltérően ítélte meg a Nyugat, mindenekelőtt az Egyesült Államok szándékait, motivációit, érdekeit és a háború morális oldalát. Néhány barátommal, akivel meg voltunk győződve arról, hogy a NATO katonai közbelépését az emberi jogok tisztelete és az etnikai tisztogatással szembeni felháborodás váltotta ki, nyilatkozatot adtunk ki, nyolcvankét aláírással. A’másik oldal’ naív idealistáknak és háborús héjáknak nevezett minket. Ez a friss vita is jelzi: alapvető politikai kérdésekről, arról, hogy mit kell tennie a demokratikus nemzetközi közösségnek a világban, ebben az országban még nem esett komolyan szó - noha már be is léptünk a NATO-ba. Aggasztó az is, hogy az Európai Unióval kapcsolatban új félreértések és sztereotípiák terjednek el. A többség, nem ismerve az egységes Európa eszméjét, a közös intézményeket, a politikai döntéshozatal formális és informális rendjét, szűken, gazdasági együttműködésként értelmezi az EU-t. Pedig akár már most be lehetne kapcsolódni a jövő Európájáról szóló nyugati politikai és intellektuális eszmecserébe. És itt van a múlt is. A kommunista korszakról többnnyire hisztérikusan vagy meglehetősen engedékenyen beszéltek az elmúlt tíz évben. Ebben és a nemzetközi kérdésekben egyaránt mind jobban háttérbe, defenzívába szorul az elemző, árnyalt, de antikommunista, liberális megközelítés - ami összefügg a pártpalettán bekövetkezett változásokkal.
Végül is úgy látszik: a politikus mégsem vész el. Hogy bírja ringen kívül? Az események külső elemzése csupán pótcselekvés?
Nem tagadom.
