A bácsi nem ült börtönben?

TitleA bácsi nem ült börtönben?
Publication TypeFolyóirat cikk / Journal Article
AuthorsHegedűs, István, and Pogonyi Lajos
Full Text

A bácsi nem ült börtönben?

 - Hogyan teltek a mindennapjai, milyen volt a diákélet a kádárizmus utolsó évtizedeiben?
- A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem 1981-ben. A legfontosabb események többnyire a tanórákon kívül történtek. A legjelentősebb reformközgazdászokat alig engedték be az egyetemre: Kornai János például kurzust tarthatott a Hiány című könyvéről, de egyébként nem taníthatott. Eljártunk Liska Tibor vitáira és a Rajk László Szakkollégiumban szervezett izgalmas előadásokra is.

- Ön is „rajkos” volt?
- Nem, nem vettek fel. Állítólag azért, mert túlságosan pesti értelmiségi gyereknek számítottam. Ez éppen a szakkollégium rövid narodnyik korszaka alatt történt.

- Talán nem mindenki tudja, hogy az ön édesapja Hegedűs B. András, az 56-os forradalomban fontos szerepet játszó Petőfi Kör titkár-helyettese volt, míg édesanyja a kiváló regény, a Hajtűkanyar írója.
- Az egyetemen volt egy remek baráti társaságunk. Elhatároztuk, hogy keresünk magunknak szakdolgozati témavezetőt. Először Kornait hívtuk fel, ám ő nem ért rá és Bauer Tamást ajánlotta, aki viszont ki volt tiltva a Közgázról. Az egyetem gazdaságtörténeti tanszéke csendben hozzájárult választásunkhoz, de Bauer azért nem írhatott alá az indexünkben. Olyanokkal jártunk hozzá, mint Petőcz György, Ungár Klára és Bakonyi Éva. Társaságunk tagja volt például Horn Gábor is, csak ő felettünk járt egy évvel. Ugyanakkor a nyolcvanas évek végéig a társasági élet, az ifjúsági szubkultúra igazi műfaja a szinte folyamatos bulizás volt. Beletartoztak ebbe az életformába az alternatív zenekarok koncertjei is, de a legjobban a házibulikra emlékszem. Meg a politizálásra - nem voltam igazán szakközgazdász alkat.

- Éppen azt akartam mondani, hogy a politikai „fertőzöttség” még otthonról származhatott önben. Milyen hatást gyakorolt önre a család, a mikrokörnyezet?
- Kicsit már 1968 nyarára is emlékszem. Bár leginkább a táncdalfesztivált néztem a tévében, azért a felnőttek izgatottságát a Csehszlovákia elleni invázió előtti hónapokban jól érzékeltem Talán nagyképűen hangzik, de tizenhárom évesen, amikor 1970 decemberében belelőttek Gdanskban a tüntető munkásokba és a magyar rádió bemondta, hogy „antiszociális elemek” garázdálkodtak a lengyel városban, azonnal rohantam bekapcsolni a Szabad Európa Rádiót, hogy megtudjam, mi is történt valójában. Apámék értelmiségi köre ellenzéki szemléletű, többnyire ötvenhatos baráti társaság volt. Olyan emberekkel jártak össze, mint például Litván György történész, Tánczos Gábor, a Petőfi Kör titkára, aki 1979-ben öngyilkos lett, vagy Szabó Miklós történész. Litvánékhoz sokat jártunk a Lupa-szigetre, ahol Vásárhelyi Miklóssal vagy Eörsi Istvánnal is találkoztunk. Amikor a Dunában úsztunk, ami persze tilos volt, a rendőrök a vízben akarták igazoltatni a társaságot: a fiatalokat leszámítva mindenki 56-os priusszal rendelkezett. Gyerekkoromban egyszer meg is kérdeztem anyámékat egyik barátjukról: hogyhogy ez a bácsi nem ült börtönben?

- Hogy dolgozta fel magában a kettőséget: az otthoni légkör és a kinti világban uralkodó hivatalos közbeszéd közötti ellentétet?
- A szüleim álláspontja az volt, hogy nem a középiskolában kell megvívnom a harcot 1956 ügyében. A legfontosabb szempontnak ugyanis az számított, hogy felvegyenek az egyetemre. Az egyik nyári házibuli után egyébként feljelentettek csendháborításért, amiért utólag, ősszel igazgatói intőt kaptam. Bizonyos Bíró elvtárs kijött az Eötvös József Gimnáziumba, ahová anyámat is berendelték. A belügyes előadta, hogy felmerült a gyanú, hátha csoportosan hallgattuk a Szabad Európát. Aztán kedélyesen elmagyarázta, hogy a fiatalok azt sem tudják, nem szabad amerikai zászlót hordani a farmerzsebükön. Az egyetemi felvételi vizsgán végül éppen azt kérdezték, hogy mi volt az 1956-os ellenforradalom oka. Én pedig felmondtam az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága 1956 decemberi négypontos határozatát. Az egyetem végén és utána a formálódó demokratikus ellenzék által szervezett repülő egyetemi előadásokra jártunk barátaimmal. Egyszer Krassó György tartott október 23-i megemlékezést, majd arról volt szó, menjünk ki Bibó István sírjához koszorúzni. Ezt már nem tűrte a rendőrség és sorra hallgatta ki az embereket. Hozzánk is becsöngettek és bár udvariasan, de beszállítottak a főkapitányságra. Én csak olyan ismerőseimet neveztem meg, akikről tudtam, hogy már kihallgatták őket, majd nem írtam alá a jegyzőkönyvet. Egyébként is sietnünk kellett, mivel aznap délután nyelvvizsgáztam: végül a rendőrök vittek oda autójukkal. Előtte már volt egy köztörvényes kalandom velük. 1982 tavaszán lett állásom az MTA Filozófiai Intézetében. Addig a személyimben még benne szerepelt az egyetem, amit a munkaszerződés aláírása előtt visszamenőleg kiírattam. Szombaton éppen egy buliból mentem haza és az éjszakai buszra vártam, amikor igazoltattak. Közveszélyes munkakerülés gyanújával azonnal beültettek a kocsijukba: két éjszakát töltöttem a Szalay utcai rendőrségen. Haza persze nem telefonálhattam. Hétfőn délelőtt, miután elővezettek, bár a rendőrzászlós nem nagyon hitte el a mesémet, felhívták az intézetet, ami a szomszéd utca sarkán áll. Az igazgató, Lukács József akadémikus átjött és a rendőrségen írtuk alá a szerződést. Csak este engedtek el, még idejében, hogy részt vegyek azon az értekezleten, amelyen apám és Kozák Gyula tartott eligazítást az akkor induló oral history kutatásról. A nyolcvanas években számos egykori kisgazdával, illetve vonalas vagy revizionista kommunistával készítettem életút-interjút.

- A rendszerváltás hajnalán, 1989-90-ben már elmúlt harminc éves. Előtte, 1988 tavaszán a Fidesz tagja lett, majd 1990-1994 között a párt parlamenti képviselője, s az országgyűlés külügyi bizottságának alelnöke lett. Ma pedig a Magyarországi Európa Társaság elnöke.
- Bihari Mihály 1987-ben több ifjú munkatársát elvitte Lakitelekre, az MDF első rendezvényére. Engem azonban, ahogy a legtöbb barátomat, a Fidesz szellemisége fogott meg a legjobban. Tudni kell, hogy még 1989 februárjában is "Fidesz-táncosok pénzgyűjtő akciója az osztrák fővárosban" címmel leplezte le a Népszabadság Vig Monikáék bemutatkozó útját - az én Ladámmal utaztak Bécsbe. Vágvölgyi B. András válaszát és cáfolatát az MSZMP KB lapja nem közölte, majd a Magyar Nemzet sem merte lehozni, így a szerző azt a Beszélőben publikálta. Én ekkor már a Fiatal Demokraták Szövetsége vezetőségének tagja voltam, majd jött az Ellenzéki Kerekasztal és a parlament. A Fidesz meghasonlása pedig már egy egészen másik sztori.