Koncentrált támadás a párt politikája ellen

TitleKoncentrált támadás a párt politikája ellen
Publication TypeMagazin cikk / Magazine Article
AuthorsHegedűs, István
Full Text

Egy találkozó két leírása

Mottó: Rendkívüli, különösen titkos ülést tart a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottsága. A Politbüro tagjai, nehogy bármilyen fontos államtitok kiszivárogjon, még a termet sem hagyhatják el. A halaszthatatlan szükségletek intézésére beállítanak a sarokba egy küblit. A PB órákon keresztül elemzi, hogyan fokozódik a nemzetközi helyzet – az imperialisták szakadatlan aknamunkája következtében. Egyszer csak benyit az ajtón egy takarítónő. „Hát maga mit akar – förmed rá Leonyid Iljics Brezsnyev. Főtitkár elvtárs – válaszol a megbízható munkatársnő –, most mondta be a Szabad Európa, hogy megtelt a kübli.” 

Történt egyszer egy szép napon, a Kádár-rendszer szürke, dolgos, bár forradalmi hétköznapjainak egyikén, 1983. október 28-án, hogy budapesti egyetemisták meghívták maguk közé Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettes elvtársat. Arra kérték, magyarázza el nekik, miért helyes pártunk és kormányunk vezetőinek sok fáradsággal járó, mégis magabiztos politikája a fejlett szocializmus építésének útján. Mivel, nyilván ideológiai képzetlenségükből „kifolyólag”, nem értették, milyen okokból váltották le kedvelt folyóiratuk, a Mozgó Világ éléről Kulin Ferenc főszerkesztő elvtársat, s hogy az adminisztratív intézkedést követően miért mondott le a teljes szerkesztőség.[1] 

A magas rangú kultúrpolitikus látogatása az ELTE Jogi Karán mindenekelőtt azt bizonyította, hogy a párt- és állami vezetés őszintén vállalja az eszmecserét a diákokkal – természetesen a szocialista nyilvánosság keretein belül. A bonyolult világnézeti kérdésekre tekintettel – nehogy zavar támadjon néhány átmeneti, ideiglenesen jelentkező ellentmondás túldimenzionálásából – a magyar televízió és rádió nem jelent meg a rendezvényen. A tájékoztatáspolitika alaposan átgondolt elveit, sajnos, mégsem sikerült maradéktalanul érvényesíteni. Az ötvenhatos disszidensek ismert lapjában, a párizsi Irodalmi Újságban[2] ugyanis közzétették a magnószalagon – helyenként töredékesen – rögzített vitát, a Szabad Európa Rádió kommentátorának, Kasza Lászlónak[3] a bevezetőjével. Márpedig éppen ez az a módszer, amely rendkívül tág teret enged a burzsoá liberális, szenzációhajhász újságírói manipulációknak! Nem véletlenül szögezte le félreérthetetlenül a Népszabadság, az MSZMP Központi Bizottságának napilapja elvi jelentőségű cikkében, hogy a Nyugatról támogatott, felforgató, diverzáns akciók magyarországi szervezőinek tudniuk kell: nem csupán babra megy a játék.[4] 

A miniszterhelyettes nem akkor kezdte az osztályharcot: alaposan felkészült a várható provokációkra. Ezért az összejövetel legelején minden kertelés nélkül kijelentette a zsúfolásig megtelt teremben,[5] hogy „abban megállapodhatunk, hogy sem önöket, sem engem, sem a művelődéspolitikát általában az, hogy a SZER mit csinál, nem érdekel”. Csakhogy a Szabad Európa Rádió addigra már hírt adott a diákság és a miniszterhelyettes találkozójáról, így logikusan „felötlik, hogy hátha a mostani beszélgetésünk egyes részleteit is majd onnan visszahalljuk”, fejtegette Tóth Dezső, a közönség nevetését kiváltva. A jó hangulat, a szívélyes, elvtársi légkör azonban gyorsan eloszlott, amikor egy egyetemista, ahelyett hogy a miniszterhelyettes kérésének megfelelően a Szabad Európát ítélte volna el, váratlanul egy állásfoglalást olvasott fel. Az ELTE Diákparlamentjében is megvitatott kiáltvány szokatlanul fülsértő stílusa messze túllépte az építő bírálat határait. „Mély elkeseredéssel vettük tudomásul a Mozgó Világ elleni, az utóbbi időben egyre inkább élesedő támadáshadjáratot” fogalmaztak az érzelgős szöveg ismeretlen szerzői, akik azt is javasolták, hogy „a lap sorsát és szerkesztőségének munkáját érintő döntésekre a szerkesztőségi közösség megkerülésével ne kerüljön sor”. Szomorú, de nem hallgatható el: a petíció felolvasását hosszan tartó tapssal fogadták az egyetemi előadóban. Megrészegülve a könnyű sikertől, az önjelölt diákvezető közölte: „Kívánságunk, hogy ennek az állásfoglalásnak nyilvánosságot is biztosítsanak.”[6] 

A miniszterhelyettest szerencsére kemény, ellenálló fából faragták.[7] Gyorsan magához ragadta a kezdeményezést, és bemutatkozott a szemtelen kölyöknek. „Bocsásson meg, én Tóth Dezső vagyok.” Majd ügyesen visszatért az alapkérdéshez, a Szabad Európa Rádió sanda szándékainak leleplezéséhez. Kár, hogy a fiatalember nem használta ki a felkínált lehetőséget, s apolitikusan azt állította: „Az itteni nyilvánosság komoly hiányosságaiból fakad, hogy egyesek úgy érzik, hogy erre a csatornára rászorulnak.” Tóth Dezső úgy döntött, hogy tiszta vizet önt a pohárba. Nem kímélve hangszálait, lendületesen érvelve,[8] fölényesen mutatta ki a hibás gondolkodás mögötti történelmi ismerethiányt és eszmei eltévelyedést: „Ha itt a hazai nyilvánossággal való elégedetlenség olyan kifejezést kap, hogy én azt a Szabad Európa nyilvánosságával korrigálhatónak találom, annak a Szabad Európáénak a nyilvánosságával, amelyik itt ’56-ban uszított és számos, önökhöz hasonló fiatalt vitt sírba, azzal nem értek egyet… Egy magyar, aki idehaza él, aki ennek az országnak a társadalmának van mégis elkötelezve, az a Szabad Európa Rádióhoz fellebbez ezzel a társadalommal szemben? Nem idehaza törekszik küzdeni, vagy saját elvei alapján, mondjuk, a szocialista demokratizmus szélesítéséért, a nyilvánosság szélesítéséért?” 

A higgadt, kijózanító szavak azonban nem érhették el céljukat. A miniszterhelyettes nem sejthette, hogy a teremben elrejtőzködtek az ellenzék kemény magjához tartozó, a nyugati feltartóztatási doktrínát kiszolgáló antiszociális elemek[9] is, akik a „minél rosszabb, annál jobb” bevált taktikáját alkalmazva rontottak Tóth Dezsőre. Hátul, a falnak támaszkodva egy férfi azonnal a zavarosban kezdett halászni: „A Szabad Európával semmi dolgom nincsen. Krassó Györgynek hívnak. 24 éves voltam, amikor börtönbe csuktak tíz évre. Csak annyit akarok mondani, hogy a magyar fiatalokat a hivatalos bírósági ítéletek alapján akasztották. A sírba nem a Szabad Európa adásai vitték őket, hanem a bírósági ítéletek és az ítéletvégrehajtók.”[10] Mintha előre megtervezett forgatókönyv szerint cselekednének, a dübörgő taps elültével Vargha János[11] álnaivan megkérdezte, hogy „a hazai papíron, hazai festékkel előállított szamizdat kiadványok megfelelő módszernek látszanak-e a szocialista demokrácia fejlesztésére”. A kitört gúnyos kacaj még az összecsapódó tenyereknél is rombolóbb erkölcsi hatással járt. A közönség éretlensége, történelmi tapasztalatlansága – egyrészt –, az illetékes szervek előzetes éberségének hiánya – másrészt – egyre inkább védekező pozícióba sodorta a szocialista művelődéspolitika mindenütt elismert illetékesét. Hiába válaszolta bátran, hogy „nem látszanak megfelelő módszernek”, és „jobb, hogyha nincs szamizdat”, Szilágyi Sándor[12] fondorlatosan a Beszélő című illegális folyóirat állami engedélyeztetésének bonyodalmait kezdte szatirikusan ecsetelni. Tóth Dezső, a művelődésügyi minisztérium dolgozója, persze nem tudhatta, hogy hol kallódik éppen egy ügyirat a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának apparátusában. Ezért inkább Krassónak címezte mondandóját: „A magyar sajtószabadság kölcsönös és felelős vizsgálata, az ezzel kapcsolatos eszmecsere helyett itt dominálnak olyan előítéletek – olyan előítéletek kapnak közhangulatkeltő megerősítést, amelyek a Szabad Európa és a szamizdat útján kívánják a magyar sajtószabadságot szélesíteni. Drága barátaim, és ezt akkor, amikor olyan széles folyóirat-hálózatunk van…” Ekkor, sajnos, a felheccelt fiatalokból újra kirobbant a röhögés. 

Tóth Dezső azonnal felismerte, hogy a konkrét helyzetre konkrét választ kell adnia.[13] Mivel nemcsak miniszterhelyettes, hanem egyben egyetemi oktató és irodalomtörténész is, feleltetni kezdte a nebulókat. „Kérem szépen, akkor az egyik nevető álljon fel, és mondja meg, hogy milyenek a magyar folyóirat-irodalom jelenlegi dimenziói. Hány lap, hány íven jelenik meg, hány példányban jelenik meg? Tessék, álljon fel! Mondja meg! Maga! Parancsoljon!” Persze a pimasz srác nem tudta a helyes választ. Ahelyett hogy a kérdésre felelt volna, a bevált diáktrükköt alkalmazva, úgy tett, mintha másik tételt húzott volna. „Azzal kezdeném, hogy nem nevettem. Meg azt sem tudom, hogy hány folyóirat jelenik meg, a példányszámokat sem ismerem… Ha ez sajtóvita, akkor, azt hiszem, önnek kellene támogatnia, hogy erről riport jelenjen meg az Élet és Irodalomban. Viszont ön arra használja föl ezt az estét, hogy – tekintet nélkül arra, hogy a magyar jogban csak személyeket lehet bűntettel vádolni – az összes jelenlévő hallgatót megvádolta azzal, hogy a Szabad Európával kapcsolatban áll… Tisztázzunk valamit: az eszmecsere két oldalán vagy két hatalommal rendelkező ember, vagy két hatalom nélküli ember áll. Itt nem ez az eset. Tehát itt nem önnek kell vádolnia.” Vajon kitol, melyik kémszervezettől tanulhatott formális jogi ismereteket ez a szisztematikusan kiképzett fiatalember? 

Egyetlen esély maradt: túlbeszélni a kispolgári befolyás alá került és a saját érdekeit felismerni képtelen csoportosulást. A miniszterhelyettes abban feltétlenül bízhatott, hogy a szocialista értékek melletti tántoríthatatlan kiállását „odafent” maradéktalanul méltányolni fogják. Ezért még egyszer összefoglalta a Szabad Európa kártékony uszításaival szembeni engesztelhetetlen álláspontját, részletesen szólt a magyar irodalom kimagasló eredményeiről, majd árnyaltan elemezte az ellenzék, ellenség, ellenzékieskedés,[14] illetve másként gondolkodás szomorú magyarországi jelenségeit. Végül rátért a Mozgó Világ ügyére. A közbekérdezések ellenére logikusan felépített előadásban igazolta, hogy a magyarországi létező szocializmus[15] viszonyai között a sajtószabadság milyen magas fokát értük már el. „Kérem szépen, én nem akarok belemenni a részletekbe, föl sem vagyok hatalmazva erre, de ha akarják, a becsületszavamat adom – ha akarják, elfogadják, ha akarják, nem –, hogy a Mozgó Világnak nemcsak főszerkesztője van és főszerkesztő-helyettese van, hanem van még új szerkesztősége is.” Hiába tárulkozott ki ennyire a miniszterhelyettes, megint csak nevetés volt a válasz. „Szóval – folytatta rendületlenül[16] – van új szerkesztősége, mert a régi sajnálatos módon kijelentette, hogy nem óhajt az új főszerkesztővel együtt dolgozni.” A megvadult hallgatóság ekkor ugyan dühödt szimpátiatapsolásba kezdett, de Tóth Dezső sziklaszilárdan nézett a szemükbe. Egy pillanatra sem került a tömegek uszályába. 

Bár eredetileg senkit sem akart megbántani, most mégis vállalta az eszmei csatát, és alaposan lerántotta a leplet a József Attila Kör[17] tagjainak a szocialista morállal összeegyeztethetetlen magatartásáról: „Elnézésüket kell kérnem, de el kell mondanom, hogy a JAK vezetősége előzetes figyelemfelhívás ellenére a tagjai sorába választja Tamás Gáspár Miklóst[18] – ekkor megint kitört a hisztérikus tapsolás –, aki nemzetiségi ügyben a magyarságnak nem tudom, mennyire vált hasznára. Nyílt levelet írt Husák elvtárshoz,[19] azt leközöltette egy párizsi lapban – az ellen, hogy ezt a SZER átvette és kétszer beolvasta, nem hallottam tiltakozni –, nem hiszem, hogy ez a teljesen sértő és bántó nyílt levél, ez bárkinek Közép-Kelet-Európában és a Duna völgyében hasznára vált volna.” 

Belelendülve a szónoklatba, a párt kultúrpolitikai vonalát kezdte magyarázni a hallgatóság megtévesztett, jó szándékú részének: „A politikának – mióta a Magyar Szocialista Munkáspárt általános politikája alapján meghirdette a művelődéspolitikáját – és ennek része az irodalompolitika – mindig az volt az elve – és ezt az elvet tudomásom szerint betartotta, és azt is tudom, hogy be kívánja tartani –, hogy ezen a területen az elsődleges irányítási eszköz az eszmecsere, a vita, egyszóval a gondolatoknak a párbaja, a meggyőzés és így tovább – persze mindez az általános politika talaján.” A nehezen emészthető, de szükséges elvi-ideológiai alapvetés után – de csak azután – rátérhetett az MSZMP tájékoztatáspolitikájának kényesebb s más körülmények között kevésbé hangsúlyozott gyakorlati szempontjaira. „Az irodalmi élet, az irodalmi szabadság – és ebbe beleértve az irodalompolitika szabadságát is, beleértve a publikálási szabadságot is – az nem korlátlan, annak vannak bizonyos határai…, ez a politikai határvonal kívülre rekeszt minden olyan politikai jellegű intenciót, amelyik alkalmas a politikai rendszerünk aláásására.” 

A miniszterhelyettes nem beszélt mellé. „És ezeknek a határoknak a betartása érdekében úgynevezett adminisztratív eszközökkel is él. Tehát, mit tudom én, nem közli az ilyen írást. Nagyon jól tudják, hogy nálunk – ugyancsak más szocialista országoktól eltérően – nincs központi cenzúra. Egy folyóirat vezetője… politikai határok betartása érdekében is ellát cenzori feladatokat… Azt mondhatnám, ha nagyon őszinte akarok lenni, hogy jelenleg a művelődéspolitika inkább bizonyos engedékenységeit korrigálja – ez vonatkozik például a szamizdatra, amely a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődéspolitikájába soha nem volt bekalkulálva.” 

Ekkor megint eluralkodott a jókedv a teremben. Mintha a fiatalok még azt sem tudnák, hogy Nyugaton a proletariátus megközelítőleg sem rendelkezik hasonló politikai jogokkal a burzsoá látszatdemokráciákban! A miniszterhelyettes nyugodtan visszakérdezett: „Miért a derű? Soha nem volt bekalkulálva.” Mintha a szabotázsakciót irányító karmester újra intett volna, ismét felharsant a hahota. 

Tóth Dezső egy percig sem habozott tovább, és határozottan rámutatott a párt- és állami vezetés bizalmával, türelmével durván visszaélő szerkesztőség konkrét hibáira. Egyértelművé tette azt is, hogy a történelem kereke, bár a világ mozog, visszafordíthatatlan: „Az új szerkesztőség nem fogja azt csinálni, amit a régi szerkesztőség tett,[20] hogy a Magyar Népköztársasággal, annak vezetőivel szemben kifejezetten ellenséges tevékenységet folytató Faludy Györgytől[21] nemcsak verseket hoz, tanulmányban méltatja, de sajnálkozásának ad kifejezést, hogy az ellenünk szóló versei – nem ilyen világosan van benne, de ez az értelme – nem láthattak napvilágot. És azt a Faludy Györgyöt, akinek az egész költői habitusa mélységesen ellentmond a Mozgó Világ egész esztétikai modernizmusának, ennek ellenére felfújja – majdhogynem Illyés[22] mellé emeli –, és a nagy magyar irodalom értékeivel emeli egy lapra.” 

Ennek a gazdag érvelésnek a cáfolatára, magától értetődően, senki sem vállalkozott. A mikrofonhoz lépett viszont a már emlegetett Tamás Gáspár Miklós, aki elbocsáttatására utalva öntelten bejelentette: „csak megismételhetem Tóth Dezső szavait: »valamikor én is egyetemi előadó voltam itt, bár az lennék most is«”, majd, miután a fiatalok kivihorászták magukat, közölte: „nem botrányt szeretnénk, ami van, hanem szabadságot.” 

A teremben szinte elszabadult a pokol. A tapsorkán után a hírhedt ellenzéki már a szocialista berendezkedés alapjait kezdte ki hosszadalmas fejtegetésében: „A kérvényezői póztól valamiképpen meg kell szabadulnunk… A helyzetet, adottságokat figyelembe véve, mi – hatalmon lévők és társadalom –, nem várhatunk egyebet kölcsönösen, mint hogy információt adjunk át egymásnak. De mit jelent az az információ, amelynek a felhasználása az információáramlásban részt vevők csak egyik csoportjának monopóliuma? Ez nem egy szabad, demokratikus információcsere.” 

Az ellenség nyílt zászlóbontására a miniszterhelyettes csak egyetlen módon reagálhatott: a történtekért felelős, végzetes hanyagságot elkövető szervezőket igyekezett felkutatni. „Úgy tudom, hogy ezt a találkozót a KISZ szervezte.” Bár többen kiáltozni kezdtek, hogy „semmi KISZ, ezt mi rendeztük”, meg „én KISZ-tag voltam, de csak máig”, Tóth Dezső nem zavartatta magát: „én csak a KISZ-tagokhoz mondom, akik bizonyos felszólalások után, például a legutóbb elhangzottnak tapsoltak, mindenképpen tegyék személyes lelkiismereti vizsgálódásuk tárgyává, hogy egyeztethetik össze a Kommunista Ifjúsági Szövetség-beli tagságukat azzal, amit megtapsoltak”. Egy bekiabáló cinikusan válaszolt a kérdésre: „Ha a KISZ-tagsággal nem is, de a szabadság eszméjével össze tudom egyeztetni!” 

Tóth Dezső most már úgy érezte, kellően helyt állt a viharban, ezért felszólította a megjelenteket: „Mondják most nagyon gyorsan, amit akarnak, mert én megmondtam előre, én fáradt vagyok, öregember vagyok,[23] hétvége van, megtiszteltek a bizalmukkal, de előbb-utóbb haza akarok menni.” Még meghallgatott néhány izgága felszólalót, akik a nyilvánosság állítólagos korlátozását bírálták, azt, hogy nem jelenhetett meg Csoóri Sándor[24] előszava, amit Duray Miklós[25] New Yorkban publikált könyvéhez írt. Többen visszatértek a Mozgó Világ-ügyre. Egyikük még világnézeti okoskodásra is ragadtatta magát: „Azoknak, akiknek az a törekvése, hogy ezt a kritikai hangot, kritikai szellemet elfojtsák, azok nem az alkotó marxizmus talaján állnak, hanem egészen más ideológiai szférákba tévedtek.” A miniszterhelyettes nem kívánta már fölöslegesen húzni az időt, de vitazárójában még érzékeltette, hogy a jövőben is kész a párbeszédre, hiszen a kulturális élet keretei elég tágak ahhoz Magyarországon, hogy mindenki elmondhassa a véleményét. 

A művelődéspolitikus és az ifjúság találkozója ezzel véget ért. Akik ott voltunk, egy szerencsésebb nemzedék tagjai, sohasem feledjük azt a napot. Az egyetem épületéből kilépve egyik rendszerellenes – nekem természetesen igen távoli – ismerősöm felnézett az égre, mintha a csillagok állását kémlelte volna, majd feltette a költői kérdést: „Mondjátok, hány napjuk van még hátra?” 

Jegyzetek

[1] A Mozgó Világ ügye a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb sajtóbotránya. Az 1971-ben indult nemzedéki folyóiratban egyre több tanulmány, ha óvatosan-taktikusan is, de ideológiailag „kényes” kérdéseket feszegetett. A pártközpont és a kormány értelmiséggel és kultúrával foglalkozó funkcionáriusai egyre gyanakvóbban figyelték a „Mozgó” irányvonalát, s végül megelégelték, hogy „a valóságfeltáró írásainak hasznos tanulságait mindinkább pesszimisztikusan torzító, leszerelő hatások torzítják háttérbe… A folyóirat egész társadalomképe egyoldalú… Számon kívül maradnak a szocialista táborhoz való tartozásunk erőforrásai, internacionalista érdekeink.” Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettes mindezt az Élet és Irodalom 1983. szeptember 23-i számában nyilatkozta, és itt jelentette be, hogy „ezért kényszerült az állami irányítás Kulin Ferenc elvtársat főszerkesztői tisztségéből felmenteni”. Az „adminisztratív intézkedéssel” szemben azonban váratlanul erős ellenállás bontakozott ki magyar értelmiségi körökben. Természetesen a tiltakozások, állásfoglalások többsége a központi sajtóirányítással kézben tartott akkori „első nyilvánosságban” nem jelenhetett meg. Az elégedetlenség hulláma elérte az egyetemeket is: aláírásgyűjtő akciók kezdődtek, de a kiragasztott plakátokat a dékánok és a belügyesek hamarosan leszedették. Így is mintegy hétszázan írták alá azt az október 18-i állásfoglalást, amit az akkor ülésező – egyébként igencsak formális szerepű – Diákparlamentben felolvastak. A felforrósodott hangulatot lecsillapítandó jelent meg aztán a miniszterhelyettes személyesen is az ifjúság színe előtt. 

[2] A jegyzőkönyv az Irodalmi Újság 1984/1. számának mellékletében jelent meg. 

[3] A politikai átmenetet követően Budapesten újságíró, 1994-től két éven keresztül az MTV 1 politikai adásainak főszerkesztője. 

[4] Rényi Péter főszerkesztő-helyettes 1982. december 11-én megjelent cikkének ugyanis a Nem babra megy a játék címet adta. 

[5] Az Irodalmi Újság szerint 7-800 diák és értelmiségi várta a miniszterhelyettest és az őt kérdező Zöldi Lászlót, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettesét. 

[6] Egy, csak egy legény volt talpon a résztvevők között, aki büszkén elhatárolódott a felszólalótól! Nagy Mihály sietett a miniszterhelyettes segítségére: „Véleményünk szerint azok, akik akkor az ELTE Ifjúsági Parlamentjén jelen voltak, úgy gondolták: ez az akció nem egyértelműen segíti a jelenlegi helyzetben a Mozgó Világ helyzetét és jövőjét, annak viszonylag normális rendezését.” Az ELTE Jogi Kara KISZ Bizottságának egykori agitációs és propaganda titkára ma Enyedi Nagy Mihály néven vállalkozó, a médiahajó főszervezője. 

[7] Vö.: Sztálin esküje Lenin koporsója mellett: „Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk. Különös anyagból vagyunk mi gyúrva.” Vagy: „Akár a tölgy, mely patak partján áll, mi nem hajlunk sosem” – az ifjúsági mozgalomban tanított dal. 

[8] Tóth Dezső hadonászott és ordított. 

[9] Ezzel a nyelvi fordulattal illette a lengyel (kommunista) sajtó az 1970-es gdanski munkásfelkelés résztvevőit. 

[10] Krassó György 1989-ben alapította meg a radikális Magyar Október Pártot. Vakmerő felszólalása a Mozgó Világ-vitán elementáris erővel szabadította meg a tömeget saját politikai félelmeitől. 

[11] A később alternatív Nobel-díjjal kitüntetett Duna-kör alapítója, 1998-tól az Orbán-kormány környezetvédelmi főtanácsadója. 

[12] Ekkor a Beszélő című szamizdat-folyóirat egyik szerkesztője. 1988–89-ben a rendszerellenes tüntetések egyik fő szervezője. 

[13] Lenin egykori mondása nyomán. 

[14] Ezt a hármas kategóriarendszert dolgozta ki Kornidesz Mihály és Knopp András, az MSZMP Központi Bizottságának két „agit-propos” munkatársa a „másként gondolkodók” jellemzésére, amikor a Politikai Bizottságnak a hazai ellenzéki tevékenységről szóló határozatát előkészítették. 

[15] A létező szocializmus kifejezést a szovjet tömb országaiban hivatalosan használták – gyakran a reformista nézeteket valló ellenzékiekre utalva. Nincs ugyanis olyan szocialista alternatíva, állították, mint amilyenben például az „emberarcú szocializmus” hívei hittek – a rendszer bukása esetén kizárólag a kapitalista osztálytársadalom térhet vissza. 

[16] „Rendületlenül”: úttörőköszöntés. Ide illik a sztálinista rendszert gúnyoló 1956-os Szó(zat)-vicc is: „hazudnak rendületlenül”. 

[17] A fiatal írók egy csoportjának szervezete az Írószövetségen belül. A körnek tagja volt például Csengey Dénes, Elek István, Szilágyi Ákos és Lezsák Sándor. 

[18] A filozófus 1989-ben pártja, az SZDSZ színeiben az első szabadon választott parlament képviselője lett. 

[19] Miután öt „testvéri” szocialista ország a Prágai Tavasz „ellenforradalmi szervezkedését” „internacionalista segítségnyújtással” leverte, 1969-től a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára. 

[20] A P. Szűcs Julianna által szerkesztett, újraindított Mozgó Világot a magyar értelmiségi elit jelentős része a következő években bojkottálta. Az új szerkesztőség ugyanakkor hamarosan ugyanúgy konfliktusokba keveredett az ideológia területét irányító vezetőkkel, mint elődje… 

[21] A költő harminckét év emigráció után, Kádár János bukását követően, 1988 őszén látogatott először haza. 

[22] Ekkoriban Illyés Gyula 1956-ban megjelent híres verse, az Egy mondat a zsarnokságról még nem szerepelhetett a költő köteteiben. 

[23] Az Irodalmi Újság lábjegyzetben csak annyit tesz ehhez hozzá, hogy Tóth Dezső 1925-ben született (tehát 58 éves volt 1983-ban). 

[24] A költő ma a Magyarok Világszövetségének elnöke. 

[25] A Kutyaszorító című könyv a felvidéki magyar kisebbség helyzetének romlását tárta fel. Duray most a szlovákiai Magyar Koalíció alelnöke.