A választás veresége

TitleA választás veresége
Publication TypeOnline cikk / Web Article
AuthorsWizner, Balázs
Full Text

A legutóbbi parlamenti választásokig gondolhattuk, hogy ha más előnye nincs is választási rendszerünknek, legalább stabilizálja a nyertes pártkoalíció helyzetét. Mára azonban kiderült, hogy egyértelműen nyerő pozícióból is lehet kis híján veszíteni. A demokratikus intézményrendszer stabilizálódásával amúgy is csökken a kormány stabilitásának jelentősége, ugyanakkor fontosabbá válik a különféle érdekek képviseletének, vagyis a társadalmi kontrollok rendszerének kiépítése és megerősítése. Ebből a szempontból problematikusnak látom a jelenleg kialakuló kétpárti rendszert, amely egy alapvetően negatív választási attitűdöt fejleszt ki - azért szavazok erre, mert nem szavazok arra. Vagyis alkalmatlan a tényleges társadalmi akarat megjelenítésére, szinte lehetetlenné teszi, hogy új szín jelenjen meg a politikai palettán, és nem ösztönzi a pártokat érdemi párbeszédre sem a társadalommal, sem egymással. Nincs valódi alternatívájuk a pártszövetségeknek, ráadásul a választási rendszerből adódóan azok már a választások előtt megköttetnek, miközben a kormányzati többségnek a választásokat követően kellene kialakulnia a (pozitív) választói akaratnak megfelelően. A stabil, ugyanakkor pozitív társadalmi akaratot nem megtestesítő kétpártrendszer eredményezi a két tömörülés közti éles hangnemet - miközben tényleges politikájuk nagyon is hasonló -, vagyis a nagy választási cécót. Ez számomra a választás "veresége".

 

Kivezető út a jelenleginél arányosabb képviselet lehetne, alacsonyabb, akár két-három százalékos bejutási küszöbbel (hiszen ha öt-hatmillióan mennek el szavazni, az már két százalék esetén is több mint százezer támogatót jelent). Az is lehet, hogy a választói részvételnek megfelelően kellene módosítani a küszöböt, hiszen ha sokan mennek el szavazni, akkor a kis pártok nehezebb helyzetbe kerülnek akkor is, ha szavazóbázisuk nem csökkent. Márpedig véleményem szerint igazságtalan, hogy csupán azért, mert sokan szavaztak más pártra, elessen valaki attól a lehetőségtől, hogy saját pártjára érvényes szavazatot adjon le. Továbbá nem biztos, hogy a magas parlamenti küszöbérték a legjobb eszköz a szélsőséges pártok kiszorítására a közéletből, hanem inkább bizonyos megnyilvánulások szigorúbb diszkreditálása.

Az arányos képviselet jellegzetes választási módja a pártokra történő szavazás, melynek eredményeképpen minden párt éppen annyi mandátumhoz jut, amennyi a voksok arányában jár neki. Csakhogy ez a rendszer teljesen eljelentékteleníti a képviselők és a helyi ügyek szerepét. Akár egyetlen pártképviselő is ülhetne a parlamentben és szavazhatna a párt mandátumarányának megfelelően. Az egyes képviselőknek nincsen (közvetlen) társadalmi legitimációjuk. Parlamenti szerepük inkább a hivatalnokokéra emlékeztet, mintsem valódi képviselőkére. Ellenőrizhetőségük kétes, hiszen a párt jelöli, de nem hívhatja vissza őket adott esetben.

A képviseleti demokrácia lényege, hogy a választópolgárok megbíznak valakit, hasonlóan az ügyvédhez, hogy képviselje érdekeiket, és nemcsak azért, mert sok millió ember nem tud folyamatosan részt venni az Országgyűlés munkájában, hanem azért is, mert a politikai érdekképviselet egy szakma, melyhez a választópolgár többnyire nem ért. Szerintem nagyon lényeges, hogy konkrét személyek között s lehetőleg minél konkrétabb (könnyen számon kérhető, a megbízót közelről érintő) tartalommal köttessék a megbízási megállapodás. Ez kevésbé lehetséges az országos pártok esetében, és sokkal inkább a helyi szinten választatott, vagyis a választókkal elvileg szorosabb kapcsolatban lévő személyek esetében. A parlamenti ciklusok végén történő elszámoltatásnál is előnyösebb, ha világos: kin mi kérhető számon. Ebből tehát az következik, hogy kizárólag egyéni választókörzetekben kellene megmérkőzniük a pártoknak. Ez viszont hatalmas aránytalanságokhoz vezetne a nagy és kis pártok között, másrészt az országosan jelentős, ám helyi szinten kisebbségben lévő érdekek képviselete nem valósulhatna meg.

Úgy vélem, van olyan megoldás, amellyel a két szempontot egyeztetni lehetne.

Olyan választási rendszerre gondolok, amelyben csak egyéni körzetekben indulhatnának a jelöltek, de a nyerteseken kívül bejuthatnának a vesztesek is egy arányos kompenzáció szerint. Miután országosan összesítették a pártok által jelölt képviselőkre leadott szavazatokat, minden párt annyi mandátumhoz jut, ahány százalékot szerzett, de csak azok a jelöltek juthatnak be a parlamentbe, akik az egyéni körzetekben indultak, és ott a párt képviselőjelöltjeivel összevetve a legtöbb szavazatot szerezték. Így kizárólag azok képviselhetik a társadalmat, akiket erre a társadalom közvetlenül fölhatalmazott.

Elképzelhetőnek tartom továbbá, hogy nem stabil a képviselők száma, hanem függ a szavazási arányoktól. Ha például a nyertes képviselők nagyon alacsony aránnyal nyernek körzetükben, vagyis összesen például csak negyven százalékát képviselik a választóknak, úgy a kompenzáció során a végső parlamenti mandátumok hatvan százalékát lehetne szétosztani a vesztesek között. Vagy fordítva is igaz lehet ugyanez. Ebből következik, hogy a parlament nagysága változhat (hiszen a körzetek száma mindig ugyanaz).

Mindennek az elméleti indoklása az, hogy ha például valakinek egy körzetben hatalmas a társadalmi támogatottsága, akkor abban a körzetben lehet, hogy elég, ha csak ő képviseli a helyi társadalmat. Ha viszont nagyon megosztott a helyi társadalom, akkor lehet, hogy két képviselőnél is többre van szükség a különböző társadalmi akaratoknak felelően.

Ennek a rendszernek mindenképpen előnye az, hogy nincs szükség második fordulóra. A jelenlegi kétfordulós rendszernek több hátránya is van. A legsúlyosabb, hogy összemossa a pártokat, pedig éppen a kampány idején kellene leginkább világossá tenni a különbségeket. Jellemző módon ilyenkor szinte kizárólag a kormányváltás vagy megmaradás témája merül föl, nem pedig a pártprogramok, amelyek tulajdonképpen identifikálják a pártokat egy nem kétpárti rendszerben. A társadalmi legitimáció szempontjából sem előnyös, hogy a pártok már azelőtt elkötelezik egymásnak magukat, mielőtt még érdemben tárgyalnának a kormányzás menetéről. A választó úgy köteleződik el valami mellett, hogy igazából még nem tudja, mi is az, amit választ. A két forduló közötti hetek a kampány által gerjesztett feszültséget folyamatosan a csúcson tartják, ami lelkileg nagyon megterheli az embereket, és bizonytalanságban tartja a befektetőket. Mindebből akár komoly gazdasági károk is származhatnak. A jelenlegi rendszer egyik óriási hibája, hogy a listán bejutó és egyéniben is induló jelölttel szemben a második forduló előtt jogosan vethető föl az az érv, hogy ő már amúgy is benn van a parlamentben. Valóban, egy-egy szavazókörzetnek legalábbis elméletben az az érdeke, hogy minél többen képviseljék. Skizofrén helyzetbe kerülhet valaki, mikor aközött kell választania, hogy a számára szimpatikus pártprogramra szavazzon-e vagy arra, hogy körzetét nagyobb súllyal képviseljék. Egyébként is, a választópolgárnak nem dolga, hogy választási esélyeket latolgasson, hanem hogy kiválassza a számára legszimpatikusabb képviselőt, illetve pártot. A képviseleti demokráciának éppen az a lényege, hogy a demokrácia úgy is működhet, hogy nem minden választó politológus.

A rendszert nyilván pontosan ki kellene dolgozni, magam sem írtam le minden részletet, illetve minden rendszernek vannak buktatói.

Mindenesetre lényegbevágó kérdés, hogy a jelenlegi rendszert olyanná alakítsuk át, amely legalábbis nem hozza hátrányba a kis pártokat, és nem erősíti a kétpártrendszert. Nem gondolom, hogy a két nagy párt élére állna ennek a kezdeményezésnek, hiszen ők ebben ellenérdekeltek. Társadalmi mozgalmat kellene tehát indítani, és népszavazással elérni, hogy a következő választáson már ne a jelenlegi szisztéma működjön.

Végül meg kell jegyeznem, hogy egy új választási rendszer sem pótolhatja a lakosság társadalmi aktivitását. Nem csökkenti annak a kérdésnek a jelentőségét, hogy a polgárok mennyire vesznek részt a közéletben, mennyire tartják ezt fontosnak, és mennyit tesznek azért vagy az ellen, hogy demokratikusabb országban éljünk. Egy szélesebb-mélyebb társadalmi realitást képviselni tudó parlamentáris rendszerben sem érvényesülhetnek a konszenzuális demokrácia elvei, ha a döntéshozók a döntések előkészítésébe nem vonják be a szakmai szervezeteket, általában a civil szférát, mindenekelőtt pedig éppen azokat, akik kritikusak tudnak lenni velük szemben. Ez lehetne ugyanis az állam valódi társadalmi kontrollja.