Rendszerváltók

TitleRendszerváltók
Publication TypeKönyv fejezet / Book Chapter
Év / Year2009
AuthorsHegedűs, István, and Elek István
Book TitleRendszerváltók húsz év után
Oldalszám / Pagination381-388
Kiadó / PublisherMagyar Rádió Zrt. – Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft
Város / CityBudapest
Abstract

Kik is csinálták a magyarországi rendszerváltást? Elek István interjúkötetét olvasva először ezen érdemes elgondolkoznunk. A reformkommunisták? Az ellenzék különböző csoportjai? Vagy a történelem maga? Esetleg a hazai, helyi szereplők csupán tudatlan-ösztönös bábfigurái voltak a nagy, globális változások megtervezőinek és formálóinak? Vagy talán mégis fogalmazhatunk patetikusan: élnek közöttünk olyanok, akiknek a demokrácia és a szabadság eljövetelét köszönhetjük?

Tegyük most félre azokat a népszerű kijelentéseket, hogy a Magyarországon rendszerváltásnak vagy rendszerváltozásnak nevezett  világtörténelmi jelentőségű fordulat megbukott, kisiklott, elcsalták, esetleg meg sem történt – bár a kötetben megszólaltatottak között is vannak, akik hasonló felfogást képviselnek. Húsz évvel az egypártrendszerű diktatúra lebontása után az események hazai értelmezése és az akkori politikai főszereplők megítélése még így is – finoman szólva – igen színes és változatos. Messze még az egységes nemzeti kánon, noha sokan törekednek az alaphang megadására.

A régi rendszerben hasonló dilemmákra gyorsan megkaptuk a helyes választ. 1985-ben Grósz Károly, akkor a budapesti pártbizottság első titkára így beszélt: „Vannak azonban, akik mostanában mind gyakrabban és mind számonkérőbb hangsúllyal kutatják, kik is csinálták az ötvenes éveket? Ne keressék őket! Itt vagyunk!” Eme feltárulkozásra Litván Györgynek, a forradalom és szabadságharc leverése után elítélt történésznek – a rendszerváltást követően az 1956-os Intézet igazgatójának írása késztette, amely védelmébe vette a Rákosi politikájával 1953 körül szembeforduló revizionista értelmiség magatartását

Full Text

Rendszerváltók

 

Elek István: Rendszerváltoztatók húsz év után

Magyar Rádió Zrt. – Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft.,

Bp., 2009. 331 old., 2900 Ft

 

Kik is csinálták a magyarországi rendszerváltást? Elek István interjúkötetét olvasva először ezen érdemes elgondolkoznunk. A reformkommunisták? Az ellenzék különböző csoportjai? Vagy a történelem maga? Esetleg a hazai, helyi szereplők csupán tudatlan-ösztönös bábfigurái voltak a nagy, globális változások megtervezőinek és formálóinak? Vagy talán mégis fogalmazhatunk patetikusan: élnek közöttünk olyanok, akiknek a demokrácia és a szabadság eljövetelét köszönhetjük?

Tegyük most félre azokat a népszerű kijelentéseket, hogy a Magyarországon rendszerváltásnak vagy rendszerváltozásnak nevezett  világtörténelmi jelentőségű fordulat megbukott, kisiklott, elcsalták, esetleg meg sem történt – bár a kötetben megszólaltatottak között is vannak, akik hasonló felfogást képviselnek. Húsz évvel az egypártrendszerű diktatúra lebontása után az események hazai értelmezése és az akkori politikai főszereplők megítélése még így is – finoman szólva – igen színes és változatos. Messze még az egységes nemzeti kánon, noha sokan törekednek az alaphang megadására.

A régi rendszerben hasonló dilemmákra gyorsan megkaptuk a helyes választ. 1985-ben Grósz Károly, akkor a budapesti pártbizottság első titkára így beszélt: „Vannak azonban, akik mostanában mind gyakrabban és mind számonkérőbb hangsúllyal kutatják, kik is csinálták az ötvenes éveket? Ne keressék őket! Itt vagyunk!” Eme feltárulkozásra Litván Györgynek, a forradalom és szabadságharc leverése után elítélt történésznek – a rendszerváltást követően az 1956-os Intézet igazgatójának írása késztette, amely védelmébe vette a Rákosi politikájával 1953 körül szembeforduló revizionista értelmiség magatartását. [1]

 

A rendszerváltás megítélése és az átmenet szereplői

Plurális demokráciákban nincsen többé minden vitát eldöntő és lezáró hatalmi szó. A rendszerváltást illetően két, pártpolitikailag erősen motivált történelmi magyarázat uralja a mai polarizált magyarországi közbeszédet.

A szocialistáknak tetsző narratíva szerint az MSZMP-n belüli reformerőknek köszönhetően legkésőbb a nyolcvanas évek elején már megszülettek a rendszerváltáshoz vezető első lényegi gazdasági és politikai döntések. A végső fordulatot az ország számára az hozta meg, hogy e reformerők a párton belül legyőzték a konzervatívokat. A bátor, külföldön is elismerést arató reformlépések pedig az események békés jellegét garantálták. A sikertörténetben központi helyen szerepel a reformkommunista politikusok és az 1989-es „szakértő” kormányzat aktív nemzetközi fellépése.[2] A kilencvenes évek legelejének rövid önkritikus szakasza után a szocialisták körében – már csak a mai politikai színtér fontos szereplőinek kettős kötődése miatt is – újra a két rendszer közötti folytonosság hangsúlyozása dívik, mely a „népi demokratikus” és a poszt-sztálinista időszak vállalhatatlan történéseit a keményvonalasok dogmatizmusával és a külső körülmények szorításával indokolja. A nem elhanyagolható részletekben azonban továbbra is jelentősek a nézetkülönbségek a szocialista párton belül: 1989-ben hivatalosan szakított ugyan az „ellenforradalmazó” retorikával, ám máig bizonytalan 1956 megítélésében. Gyurcsány Ferenc pártelnökként megpróbálkozott a Nagy Imre-i és a kádári baloldali hagyomány egyértelmű szétválasztásával,[3] de kevés sikerrel. A belső viták ellenére az MSZP önképét mindmáig az a meggyőződés határozza meg, hogy valamennyi politikai erő közül a megújult és demokratikus párttá vált szocialisták képviselik a legmarkánsabban[4] a haladást, az ország modernizációjának és europaizálódásának programját .

 

A politikai jobboldalon egyszerűbb a történelmi képlet: a rendszerváltás a nemzeti ellenállás, a társadalom nevében fellépő valódi ellenzék diadala volt a kommunisták felett, amely a régi rend képviselőit politikai pozícióik feladására kényszerítette. Orbán Viktor szerint az igazi változás nem is a turbulens 1989-es évhez köthető, amikor az ancien regime hívei még a hatalmat birtokolták, hanem 1990-hez, az első szabad választásokhoz.[5] A két rendszer közötti diszkontinuitás hangsúlyozása együtt jár azzal, hogy az ellenzéknek és az állampártnak a demokráciát megteremtő tárgyalásai kevésbé jelentősnek tűnnek. Sőt újabban a háttér-alkukat és titkos paktumokat gyanító antikommunista reneszánsz, mely az elmúlt két évtized történetét a múlt és a jövő erőinek,  a szocialista és a polgári oldal folyamatos harcaként értelmezi, a húsz évvel ezelőtti megállapodások tisztaságát is kétségbe vonja.[6]

A főáram mellett léteznek kacifántosabb elképzelések is. A rendszerváltás előtt hatalom és társadalom összekacsintása egy igen elterjedt hiedelmet, egyfajta  összeesküvés-elméletet táplált, melynek értelmében szerint a korszak névadója, a forradalmat elfojtó és a megtorlást levezénylő  Kádár János reálpolitikusként maga is az ellenállók egyike: a szovjeteket is kijátszva és félrevezetve valójában 1956 programját hajtja végre.[7] A hetvenes években a magyar valóságot a szomszédos durvább diktatúrákkal és a már emlegetett ötvenes évek viszonyaival összehasonlító magánbeszélgetések során még tűrhető színvonalon lehetett érvelni e meglehetősen zavaros teória mellett. Kádár összekacsintós stílusa, a közelmúltnak „mi is tudjuk, ti is tudjátok” alapján gyakorolt kollektív elhallgatása amúgy is sokáig kényelmes megoldásnak bizonyult rengeteg, a magánéletbe visszahúzódó ember számára.

A társadalomtudósok a közvetlen pártpolitikától távolabb, de a politikai értékelésektől nem mentesen, a saját kategóriáikkal írták és írják le a rendszerváltozás lényegét és következményeit – a sokfajta megközelítésre és az egymástól igencsak eltérő álláspontokra itt most csak utalni lehet. Szelényi Iván például a nyolcvanas évek végére felülvizsgálta az értelmiség várható „osztályuralmáról” szóló hipotézist, amelyet Konrád Györggyel írt, eredetileg szamizdatban terjedő munkájukban fejtettek ki,.[8] ámbár a politikai földcsuszamlás idején még úgy látta, hogy „[a]z értelmiség mintha a mostani posztkommunista átmenetben felfedezett volna egy olyan szerepet, amely nem bürokratizált. Nem a redisztributív hatalom révén szerveződik osztállyá, hanem saját jogon gyakorolja a hatalmat politokrácia vagy médiakrácia alakját öltve.”[9] Az Elek István interjúkötetében is szereplő Szalai Erzsébet – sokakhoz hasonlóan – az egyes elitcsoportok átalakulásával, körforgásával, versengésével magyarázta a változások  dinamikáját.[10] Izgalmas tézist fogalmazott meg a Bruszt László – David Stark szerzőpáros, amikor a vállalatvezetők kereszttulajdonlási hálózatának kialakulását az újjászerveződő közép-európai gazdaságok sajátosságaként értelmezte.[11]

A kilencvenes évek végére Magyarország mindazonáltal mindinkább beilleszkedett a globális piacgazdaság intézményrendszerébe, átvéve annak működési logikáját és szabályait, miközben az új beruházások és a privatizáció nyomán multinacionális vállalatok váltak a legfőbb tulajdonosi kör tagjaivá. A külföldi tőke „uralmával” szemben egyre erősödött az újbaloldali kritika: a kilencvenes években még konzervatív liberális Tamás Gáspár Miklós az új évezredben marxista ihletésű, osztályalapú elemzéseiben ostorozza a fennálló társadalmi és mentális viszonyokat, a polgári pártokat és „az agyalágyult neokonzervatív gazdaságpolitikát”.[12] A vezető liberális értelmiségiek java – gyakran a (korai) SZDSZ-hez köthető írástudók – ma is kiáll a magyarországi rendszerváltás és annak vívmányai, illetve általában az alkotmányos demokrácia eszménye mellett. „A jogokkal körülbástyázott magánszféra: érték. Új tartalmat adott az egyéni és társas szabadságnak: lehetővé tette az intim viszonyok elválasztását a személytelen kapcsolatoktól, szuverenitást adott az embereknek a csak rájuk tartozó dolgokban. Érték a joguralom: korlátozta az önkényt az állam és a neki alárendelt embersokaság viszonyában és az emberek egymás közti viszonyában is, és mindenkit egyenlővé tett a törvény előtt. Érték a képviseleti demokrácia: politikai tartalmat adott az egyenlőségnek azzal, hogy kötelező és kikényszeríthető törvényt csak az alkothat, akit a törvénynek alávetett emberek maguk választottak önmaguk közül. S érték a piac is: magával hozta a fogyasztói szuverenitást, megnövelte az életpálya-választás szabadságát, és hallatlan lökést adott a technikai fejlődésnek”[13] – fogalmazott Kis János. Ám az azóta és különösen az elmúlt évtizedben bekövetkezett eseményeket, a társadalmi és politikai feszültség növekedését, a pártpolitikai aréna szélsőséges polarizáltságát és a demokratikus normák áthághatóságát látván Ilonszki Gabriella és Lengyel György már a „színlelt demokrácia” fogalmának bevezetését mérlegeli.[14]

A diktatúrából a demokráciába való békés átmenet esélye a leninista gyökerű politikai berendezkedések esetében a kronstadti felkelés véres leverésétől kezdve mintegy hetven éven át csekélynek tűnt. Az 1989-es Tienanmen téri öldöklés is a kommunista vezetőknek a monolitikus hatalmi viszonyokhoz való heves ragaszkodását bizonyítja. Innen nézve a sikeres tárgyalásos forradalmak, amilyen a magyar is volt, kivételnek – emelkedettebben: csodának – tűnnek. A gyakran lebecsülően emlegetett tranzitológiai szakirodalom ugyanakkor régóta foglalkozott a diktatúrák vér nélküli demokratizálásának lehetőségével – alapvetően a spanyol példából, a Franco-diktatúrát felszámoló megállapodásokból kiindulva. A kérdés az, hogy a kelet- és közép-európai kommunizmusok összeomlását milyen jól lehet leírni a politikatudomány és a legújabbkori történelem művelőinek modelljeivel. A szovjet birodalom felbomlásának forgatagán belül lejátszódó, viszonylag hosszú magyar átmenet, amely a mindig első lengyelekét követte, a régió országaiban lezajlott reformok és/vagy forradalmak – Timothy Garton Ash klasszikus kifejezésével: reforradalmak[15] – sokszínűségén belül elég jól megfelel a dramaturgiai kívánalmaknak. Nálunk nagyon is életszerűnek látszik a régi hatalom birtokosainak keményvonalasokra és reformerekre való felosztása, bár a mérsékelt és a radikális ellenzék különbsége nem tökéletesen illik az elméletbe,[16], hiszen nem jött létre jelentős, a régi rendszerrel való tárgyalásokat elvető forradalmi csoport.[17] A békés demokratizálás legfontosabb feltételei ugyanakkor teljesültek: először a reformerek és a (mérsékelt) ellenzékiek között jött létre kapcsolat, s miután a tárgyalások intézményesültek, a hatalom elvesztésébe lassan beletörődő ortodox kommunista csoport bízni kezdett abban, hogy az új rendszerben nem éri retorzió, végleg feladta a fizikai ellencsapás gondolatát.

 

Úgy tűnik, hogy Elek István a reformkommunistákat és az MDF-szimpatizáns MSZMP-tagokat, az alternatív klubmozgalmak szervezőit, a demokratikus ellenzék prominenseit, a népi-nemzeti mozgolódás résztvevőit, a történelmi pártok újjáalakítóit és a fiatal demokratákat a nagy rendszerváltó karnevál egyenjogú résztvevőinek tekinti és nem firtatja, kinek mekkora érdeme volt az átalakulásban. Elek maga valószínűleg azon nagyon kevés értelmiségi egyike, aki ugyan néhány éve visszahúzódott/szorult a politika élvonalából, de megőrizte beszélő viszonyát szinte minden fontos irányzattal. Könyve szimpatikus, a bal- és jobboldal közötti árkot betemetni kívánó koncepciója ugyanakkor éppen az eddig tárgyalt alapkérdést kerüli meg: vajon a pártapparátusban dolgozó, jobbítani szándékozó, a rendszert belülről bíráló (de lényegét nem feszegető) haladók, haladárok és reformerek, illetve az „ellenzékieskedők” és hőbörgők, vagy a szamizdatot kiadó marginalizálódott, utazási tilalommal sújtott ellenzékiek valóban egyetlen közös csoportba, a  rendszerváltoztatók kategóriájába tartoznak? Elek felfogásának parttalan liberalizmusa, hogy a pártállam korai frazeológiáját használjuk, akkor válik egyértelművé, amikor még Berecz Jánost is megtaláljuk a könyv szereplői között. A problémát elintézhetnénk azzal, hogy felületes volt a címválasztás (lehetett volna például „Rendszerváltoztatók, illetve Berecz János” címet adni a kötetnek), de az interjúalanyokkal folytatott kellemes hangulatú beszélgetések mégis azt sugallják, hogy Elek István nem kívánta kiemelni a különbségeket az egykori politikai magatartásminták és egyéni életstratégiák között. Hozzá kell tenni, hogy az MSZMP-tagságot minden érintett esetében megemlíti, és rá is kérdez a pártba történt belépés okaira, csak aztán a kapott magyarázatokat válasz és újabb kérdés nélkül hagyja. Márpedig a tudatos belső ellenállás és a színtiszta opportunizmus szélső esetei között éppen a megalkuvás- és fejlődéstörténetek lennének az izgalmasak, s persze a morális szembenézés a múlttal: mai szemmel  nézve indokolható volt-e belépni a diktatórikus állampártba?

Így ugyanis hiányérzetünk támad. A kötetben szereplő egykori párttagok közül Géczi József például így emlékszik: „olyan lázongó, berzenkedő, nem mondanám magam ellenzékinek, olyan berzenkedő párttag voltam. Aznap ki akartak zárni, amikor beléptem, hiszen előtte kiálltam egy fórumon, és elmondtam, hogy ha valaki vallásos, attól még lehet szocialista, lehet baloldali”. Később hozzáteszi: „A helyi ügyekben mozgolódtam, nem voltam nagy káder, az alapszervezeti vezetőségi tagságig jutottam az állampártban.” 1988 őszén aktivizálta magát Csongrád megyében, Grósz Károlyt ekkor már „ellenségnek” tekintette. Fél évvel később: „Mi szét akartuk lökni ezt a kunyhót, amit MSZMP-nek hívtak, és a politikai forgatókönyvet szerintem azzal írtuk át, hogy még májusban, a szegedi tanácskozáson kiküzdöttük az előre hozott választást” – a baloldali konzervatívok álláspontjával szemben. (239–240. old.) Vass Csaba története még korábbra helyezi a mozgástér bővítésének időpontját: miután Pozsgay Imrét a Hazafias Népfront élére helyezték, „1983. március 1-jén mentem át hozzá. [...] Amikor megbeszéltük Imrével, hogy miből állhat a politizálás, én is megnéztem, hogy mi a Népfront hivatalos politikai státusza, és a meghatározásból azt olvastam ki, hogy bizonyos értelemben a párt fölött áll. És azt mondtam, hogy használjuk ki ezt a lehetőséget, kezdjünk el úgy szervezkedni, hogy mi legyünk a gyűjtőhelye az akkoriban már láthatóan szervezkedő pártoknak.” (32. old.)

 

A konkrét tévedéseken és az egyes időszakok összekeverésén túl az elbeszélt és nyilván már jócskán kiérlelt, utólag logikus rendbe rakott magántörténetek meglehetősen tág keretet vonnak az interpretációknak. A kényszerű sodródástól kezdve az ideológiai fejlődésen át egészen a rugalmas és pragmatikus átállásig mindenfajta értelmezésre módot adnak, mivel az interjúk nem tárják fel meggyőzően a politikai cselekedetek motivációit és az egyének változó világnézeti hátterét.[18] Az egykor mindenható eszmével való szakítás lélektani drámája a kívülállóban is könnyebben érlelné meg a megértő és felmentő ítéletet, a belső konfliktus és az önelemzés hiánya viszont eltávolítja a szövegtől. Márpedig történelmileg nézve éppen azok nyújtották a szovjet típusú politikai rendszerek talán leghitelesebb leírását, akik először hittek a megváltó utópiában, majd a bolsevik uralomból és a poszt-sztálinista létező szocializmusokból kiábrándulva leleplezték a hatalom önkényuralmi jellegét.[19] Aligha téves feltételezés, hogy a poshadt és cinikus Kádár-korszak végén,[20] majd a politikai átmenet idején a pártfunkcionáriusok többsége már nem esett át hasonló katarzison. Mégis, a fiatalabb nemzedékhez tartozó újítókat érthetően frusztrálta szimplifikáló megítélésük: „Kívülről nézve még mindig kommunista maradvány voltam, belülről pedig áruló, renitens. Hihetetlenül két tűz közé szorulva kellett tenni a dolgomat” – emlékezik Jánosi György (292. old..)

 

Konfliktusok és mulasztások

Elek Istvánt a rendszerváltás gazdag eseménytörténetéből igazán szenvedélyesen két politikai döntéshelyzet izgatja: 1989-ben az állampárt reformszárnya Pozsgay Imre vezetésével miért nem szakított időben a dogmatikusokkal,  illetve hogy miután a Szabad Demokraták Szövetsége és a Fidesz a kerekasztal-tárgyalások végén nem írta alá a megállapodást, a Magyar Demokrata Fórum miért bojkottálta a négyigenes népszavazást. Akiket megkérdez, érdekes adalékokat és értékeléseket fűznek ezekhez a politikai fejleményekhez. „Valahogy úgy érzékeltem, hogy Pozsgay elhagyja a környezetét” – mondja Lezsák Sándor. Később, „amikor az MSZP létrejött, akkor kiderült, hogy az alakuló kongresszus résztvevőinek mondjuk az első egyötöde olyan, akikkel együtt lehetett működni. De egyötödből nem lehetett egy alakuló kongresszuson győztes pártot magasba emelni. Tehát meg kellett alkudni.” (209. old.) Csoóri Sándor szerint „Pozsgay is hibázott itt, mert őneki határozottan meg kellett volna mondania, hogy együtt vagyunk” (303. old.),  mármint a reformkommunisták társasága és az MDF. Belülről mindez kissé másképp látszott: „És bizony előállt egy pillanat, amikor Németh Miklós azt mondta, hogy döntsük el. Ha vállaljuk a jogfolytonosságot, nem az erkölcsit és nem a politikait, csak a kormányzás jogfolytonosságát, és biztosítjuk a többpártrendszerű szabad demokratikus választásokat, amelyekben mi magunk is részt kívánunk venni, akkor teljesítettük a történelmi hivatásunkat és feladatunkat. Vagy kimegyünk az esőbe, mert éppen esett az eső, és kitűzzük a nemzeti lobogót, elénekeljük a Himnuszt, és azt mondjuk, hogy történjen, ami történik, nem érdekel minket, csak az a lényeg, hogy mi csináltunk egy minden szempontból tiszta baloldali pártot” – idézi fel a reformkörösök, ekkor már Reformszövetség dilemmáit Kósa Ferenc (113. old.). Ami pedig a referendumot illeti, Haraszti Miklós a nemzetközi helyzettel indokolja a parlamenti választást megelőző, közvetlen köztársasági elnökválasztást elvető álláspontjukat: „nem tehette meg, hogy a négyigenes népszavazást nem indítja útjára, nem tehette meg az SZDSZ, hogy amikor a geopolitikai helyzet már lehetővé teszi, akkor ne teljesen tiszta, szabad választást kényszerítsen ki, hanem lengyel módra »a mi elnökünk – a ti miniszterelnökötök« alkuba belemenjen”  (234. old.). Fekete Gyula viszont pártjának vezetőit bírálja: „meghirdette az MDF, hogy nem megyünk el, nem szavazunk. Berohantam akkor egy fél év után, és ordítoztam, szidtam a társaságot, hogy ilyen marhaságot hogy találhattak ki” (64. old.). Kár, hogy a kötetben senki sincs, aki megvédi az egykori elnökségi döntést – ha van még egyáltalán, aki védené.

Egyébként a pártrendszer genezise szempontjából legalább olyan izgalmasak a szervezeten belüli konfliktusok, mint a pártok között kibontakozó verseny. Némely belső ellentét rendkívül karakteresen ábrázolja a kort, még inkább, ha ketten adják elő ugyanazt a sztorit. Miért nem lett az MSZMP-ből kizárt Bihari Mihály a szociáldemokraták főtitkára? Heiszler Vilmos így adja elő a történteket: „Én Biharit nagyon tiszteltem [...] A kizárása körüli bonyodalmak sem ártottak a tekintélyének, és amikor megjelent nálunk, akkor is úgy gondoltam, hogy igen, ez az ember az MSZMP-vel volt kapcsolatban, de mégis jó lenne, ha közöttünk lenne [...] Ehhez képest fejbe kólintott az, amikor szombat délután hallom a rádióban, talán a 168 órában, hogy Bihari Mihály bejelentette, hogy ő a szociáldemokrata párt főtitkára. [...] Amikor Biharival összejöttünk a programja megvitatására, akkor ott a végén, még emlékszem, Vitézy vetette fel okosan, hogy azért vannak itt kérdések Biharihoz, mert el akarták kenni a dolgot, hogy ne nagyon legyenek. Aztán heves kérdésáradat intéződött Biharihoz. Mi az, hogy őt kinevezték főtitkárnak, és a programja hogy van, mint van. Erős kritikák hangzottak el. Akkor egyszer csak felugrott, elege lett az éles támadásokból, és becsapta maga mögött az ajtót.” (217. old.) És hogyan emlékezik maga az érintett? Így: „az alakulóban lévő, újjászerveződő Magyarországi Szociáldemokrata Párt ideiglenes elnöksége felkért valamikor ’88 végén ideiglenes főtitkárnak azzal a céllal, hogy készítsek el egy, a demokratikus szocializmusnak megfelelő szociáldemokrata programot. Nekik nem kellett magyarázni, hogy mi az a demokratikus szocializmus. El is készítettem, de aztán 1989 februárjában egy botrányos vitán – ami nem az anyagról szólt, mint később kiderült, akkor nem tudtam, csak éreztem, tele volt már a pártkezdemény besúgókkal, bomlasztókkal, ügynökökkel – gyakorlatilag olyan helyzetbe hoztak, hogy azt mondtam, befejeztem, és kiválok ebből az alakulóban lévő pártból.”  (78–79. old.)

Bába Iván is dühös a Szabad Demokraták Szövetsége megalapítóira: „Akik szervezték, és akik összehívták az alakuló ülést, Magyar Bálint, Mécs Imre, Hann Endre és még néhányan, Solt Ottília, anélkül, hogy velünk, a Hálózat akkori ügyvivőivel egyeztették volna, kivettek az adatbázisból egy ezerfős listát, és ezt az ezer embert meghívták az új politikai párt alakuló ülésére [...] Mi ezt elvi alapon kifogásoltuk, azt gondoltuk és mondtuk, hogy ez lényegében egy puccs.” (50. old.) Kőszeg Ferenc, akire pedig a szervezkedés miatt szintén haragudhatott, így beszél az SZDSZ sorsát hosszú távon meghatározó 1994-es döntésről: „az abszolút többséget szerzett MSZP mellé belépni a koalícióba, az egyrészt hiba volt, másrészt ostobaság volt, és az ország politikai kettészakadása többé-kevésbé visszavezethető erre” (22. old.).

Elek az első szabadon választott kormány miniszterelnökének bírálatát sem tartja bűnnek. Beke Kata például így fogalmaz: „Azért nevezett ki államtitkárnak, valami egész elképesztő módon – amit véletlenül a saját szavaiból tudok –, hogy a pedagógusok legyenek megelégedve azzal, hogy közülük államtitkár kerül ki. Nekem Antall Józsefben elképesztő volt, hogy nem ismerte az országot.” (271. old.) Lezsák Sándor is elmagyarázza, miért tartózkodott Antall pártelnökké választásakor, és kifejti kritikus viszonyát kormánya politikájához. Nem tisztázódik viszont, hogy Csoóri Sándor később min veszett össze Antall Józseffel, bár az akkor még leendő miniszterelnökre nem vet túl jó fényt annak a telefonbeszélgetésnek a leírása, amely Antall és – Csoóri feltételezése szerint – Soros György között zajlott le az első szabad választások második fordulója előtt. Antallnál csak Soros jön ki rosszabbul Csoóri történetéből.

Az viszont kifejezetten nem válik a szerkesztői elvek dicséretére, hogy az 1993-tól úgy 2006-ig a Fideszhez kötődő Elek István e pártból csak három magas pozícióban lévő politikust, Deutsch Tamást, Kövér Lászlót és Németh Zsoltot kérdezi az elmúlt húsz év politikai folyamatairól, a pártelhagyók közül pedig egyet sem.[21] Nem meglepő, hogy Kövér a belső konfliktusokról nyilatkozva a megszokott régi vonalat képviseli: „akik a Fideszben maradtak, azért különböztek az MDF-esektől is, miként az SZDSZ-esektől is. Fodor Gábor és társai valóban nem különböztek az SZDSZ-esektől. Ők nem meghasították a Fideszt, hanem egyszerűen elmentek néhány tucatnyian, nem sokan. Óriási politikai károkat okozva persze az 1994-es választásokra készülő Fidesznek” (311. old.). Kár, hogy ennek a markáns közlésnek nincs ellenpólusa. Az egykori demokratikus ellenzékhez tartozó nyilatkozók esetében éppen az a megnyugtató, hogy a jobboldalon és a szélsőjobboldalon terjesztett tudatos szimplifikációkkal szemben a kötetben egyaránt szerepel a parasztlánynak született Hodosán Róza, a vidéki, majd kőbányai körzeti orvos Daniss György, a pártellenzéki-revizionista anya által felnevelt Rajk László, a belvárosi polgár Kőszeg Ferenc, a fiatalkorában fundamentalista marxista Haraszti Miklós, a Szegedről a leginkább a Syrius együttes zenéjének hatására Budapestre költöző Szilágyi Sándor és a katolikus mérnök Mécs Imre. Elek számára szerencsére fontos a családi háttér és a hazulról hozott hagyomány, így sok részlet kiderül a meginterjúvoltak múltjából, ha nem is mindegyiknél. Az is egyértelmű, hogy ügyet sem vet a szamizdatot kiadó, szabad egyetemet szervező, többnyire marginalizált értelmiségiekkel szemben felhozott ál-ellenzékiség primitív vádjára.

Érdekes, hogy Elek István mintha kerülné korábbi kedvenc szakterülete, a média viszonyainak vizsgálatát.[22] Márpedig éppen itt hozott a cenzúrától és központi sajtóirányítástól megszabadult országnak váratlanul kőkemény hatalmi és ideológiai küzdelmet, sajátos háborút az új demokrácia. Talán maga az interjúk készítője hisz már a korábbiaknál kevésbé a sajtó és a televízió mindenható erejében és az értelmiségiek véleményformáló képességében, már ami az állampolgárok politikai döntéseit és értékválasztásait illeti. Beszélgetőpartnerei közül viszont többen kérdés nélkül is szóba hozzák a mindenkori tömegmédia feltételezett manipulációs hatásait és következményeit. Kiss Gy. Csaba szerint a Kádár-rendszer viszonylagos népszerűségét, sőt az „azonosulást a rendszerrel tulajdonképpen a média teremtette meg a ’60-as évektől kezdve. Az én nemzedékem még jól emlékszik erre – a Szabó család című műsorra, Komlós Jánosra... Ennek az azonosulásnak a mértéke tényleg példátlan volt. Ezért én a médiát és ezt a kádári médiaértelmiséget tartottam felelősnek.” (13. old.) Fekete Gyula pedig felidézi, hogy az első szabad választás előtt „kifejtettem, hogy végül is a demokráciában az a döntő, hogy a sajtó hogy programozza a közvéleményt. [...] Főhatalomnak számít és akárhogy is, de a jelenlegi sajtót Aczél válogatta, Aczél minősítette”.  Elek, joggal, egy ponton közbekérdez: „Olyan ügyes volt, hogy jó ideig még téged is engedett a rádióban politizálni.” Fekete nem mentegetőzik, nem magyarázkodik, hanem egyetért: Aczél György „pontosan felmérte, hogy azáltal, hogy van itt egy ilyen valaki, aki ebbe-abba, a nagypolitika dolgaiba is belepofázik, meg ilyen népi is, az hitelt ad az ő embereinek. Biztos, hogy ő ezt szépen kiszámolta” (64. old.). Kár, hogy Haraszti Miklóssal beszélgetve, Elek István nem eleveníti fel a kilencvenes évek elejének (első) médiaháborúját, amikor még oly élesen vitatkoztak egymással a parlament kulturális bizottságában a megalkotandó médiatörvényről. Lehet, hogy ma már nem is akkora a szakadék álláspontjuk között? Akárhogy is van, a rendszerváltással beköszöntő sajtószabadság jellegzetességeit és az új korszak konfliktusait egyik liberális interjúalany sem értékelte. Nem a politikai jobboldalon két évtizede hangoztatott ún. médiaegyensúly követelményének illett volna eleget tenni, hanem egyszerűen csak izgalmas lenne egy köteten belül látni az ütköző véleményeket erről a politikailag még mindig forró kérdéskörről.

 

Értelmiségiek és politikusok

 

Elek István interjúalanyai értelmiségiek. Az értelmiségi definícióján sokat lehet vitatkozni, de azt talán elfogadhatjuk, hogy a diplomásoktól (professionals) transzkontextuális tudásuk[23] alapján megkülönböztetett réteg szerepe egészen más a konszolidálódott demokráciákban, mint elnyomatás idején. A magyarországi rendszerváltás során értelmiségi elitcsoportok vállalták a kezdeményező szerepet, ideológiai kihívást intéztek a pártállam ellen, és új szervezeteket alapítottak. Az interjúalanyok egy részénél bevallottan értelmiségi önreflexiót olvashatunk, mások régóta a hivatásossá vált politikusok kategóriájába kerültek át és így is beszélnek. A merev kettéválasztás azonban aligha termékeny: az elmúlt húsz évben jelentős kormányzati és egyéb politikai feladatokat láttak el politizáló értelmiségiek, akik a politikával való flörtölés után végleg vagy átmenetileg visszavonultak könyvtárszobájukba; illetve vannak olyan értelmiségi politikusok, akik hosszabb-rövidebb ideig a leegyszerűsödött pártpolitikai versenyben is megállják a helyüket. Általában véve mégis igaz, hogy a kilencvenes évek második felétől az elit értelmiség politikai befolyása csökkent – nemcsak nálunk, hanem mindenütt a poszt-kommunista világban.[24] Jól hajtották végre történelmi feladatukat, vagy rosszul? És mihez képest? Vagy rendszerváltó küldetéstudatuk eleve bírálandó, mert csak önös érdekeiket és a demokráciához fűződő ambivalens viszonyukat leplezte,[25] netalán használtkereskedő módjára árulták lejárt szavatosságú ideológiai portékájukat?[26]

 

Ebből a szempontból, ha az ellenzéki oldal legfontosabb szereplőit nézzük, éppen a politikai átmenet, majd a kilencvenes évek elejének magyarországi kulcskategóriája, a népi–urbánus értelmiségi ellentét válik megkerülhetetlenné. Többen igen kritikusan beszélnek a kölcsönös hibákról és sérelmekről, amelyek már a kezdet kezdetén akadályozták a párbeszédet a demokratikus ellenzéki társaság és a népi-nemzeti csoportosulás között. Csoóri Sándor szerint „egy héttel a második monori találkozó előtt az úgynevezett szabadelvű barátaink megjelentettek egy nagy munkával elkészített könyvet, a Társadalmi szerződést. Ennek az első mondata az volt, hogy »Kádárnak mennie kell!« Mi ugyanezt gondoltuk, de a mi gondolkodásunkban másféleképpen rendeződött el a jövő. Mi volt a kifogásunk? Ha ez a Társadalmi szerződés arra az alkalomra jelenik meg, a második monori találkozóra, akkor egyetlenegy szavunkat se mondjuk el, mert érdektelen lesz.” (298. old.) Mécs Imre elvbarátait bírálja ugyanezért: „a népieseket képviselő Csurka és Für Lajos felálltak felháborodva, hogy nem erről volt szó. Én Kis Jancsiék viselkedését szektásnak neveztem, nagyon bedühödtem, mert a Monor II-ben nagyon bíztam”. (276. old.) Mint közismert, Lakitelekre, a Magyar Demokrata Fórum alakuló gyűlésére nem hívták meg az urbánusoknak hívott értelmiségiek többségét. Amikor viszont a Szabad Kezdeményezések Hálózatába várták volna tagszervezetként az MDF-et, „Csengeyvel  ketten voltunk a Mécs Imréékkel való megbeszélésen, és azonnal észrevettük, hogy ez csapda, amelyikben fölül akar maradni a liberális társaság, hiszen olyan nemzetközi segítség áll mögöttük újságban, rádiókban, pénzben, mindenben, hogy mi ezzel nem tudjuk fölvenni a versenyt” (299. old.) – magyarázza elutasító álláspontjukat Csoóri. A viszály további éleződése nagyjából a modern pártideológiák lassú (bár nem végleges) kikristályosodásával, valamint a kormánypárti és az ellenzéki parlamenti szerepek tanulásával párhuzamosan következett be, így a politikai táborok megszerveződését és (átmeneti) konszolidációját erősen megterhelte az elitek közötti, törzsinek nevezett konfliktus. Az egykori vádak és ideológiai skatulyák máig fennmaradtak: az SZDSZ vezetői „egyfajta értelmiségi gettókból jöttek, meglehetősen csekély társadalmi befolyással, bázissal” (308. old.) – állítja Kövér László. Ugyanakkor felidézi a korai Fidesz belgának elkeresztelt koncepcióját is: „Mi pozitív módon úgy fogalmaztuk meg a magunk identitását az SZDSZ–MDF viszonylatában, hogy egyenlő távolságot szeretnénk tartani, és mind a két pártnak az értékeit szeretnénk magunkévá tenni, és ebben az értelemben valaha egyszer majd generációs értelemben túlnőni azon a konfliktuson, amit a két párt vezető értelmiségi csoportjai nem tudtak feloldani még a rendszerváltozás döntő pillanataiban sem. Úgy látom, hogy ez a kudarc, amit a Fidesz ebben a törekvésében elszenvedett, az a rendszerváltozás kudarca is.” (310. old.)

A rendszerváltó értelmiség általános megítélésére vállalkozó Lengyel László éles különbséget tesz a reformkorszak nagyszerű teljesítménye és a pártosodással kezdődő hanyatlás, kontraszelekció és bedarálódás között. „Szinte azonnal, amint egy kisebb hatalmi pozíciót kapott valaki – egyébként értelmiségi társaimról beszélek –, abban a pillanatban  megfellebbezhetetlen ítéleteket alkotott a másikról. Ha az ember megpróbálta baráti, nyugodt kritikai vagy ordítozó kritikai véleményét elmondani, hihetetlen könyörtelenséggel kizárták, bezárták [...] Már akkor olyan gyűlölködések alakultak ki a csoportok között, amit én értetlenül szemléltem, ez az igazság.” Ráadásul „súlyos vétség volt ez az értelmiségi társaim nagy részétől, akik úgy gondolták, hogy a kritikai értelmiségi világukat átvezethetik az államigazgatási tudás világába. Feltételezték magukról, hogy csak azért, mert okos értelmiségiek, alkalmasak lesznek mondjuk miniszternek vagy államtitkárnak.” Milyen más volt a megelőző aranykor: „láttam ennek az értelmiségi elitnek az igazi krémjét a ’80-as években, hogy úgy mondjam, feltámadni. Intellektuálisan a legjobb formájában.... Itt valódi szellemi pezsgés volt. Stratégiai gondolatok voltak.” (102–104. old.) Ellentmond ennek Szalai Erzsébet véleménye: „intellektuálisan jobban fel kellett volna készülnünk nekünk, értelmiségieknek arra, hogy rendszerváltás lesz” (193. old.).

A többség számára magától értetődőnek tetszik a kezdeti markáns értelmiségi feladatvállalás. Más dolog a hivatásszerű politikusi létforma. Amikor Antall József telefonon megkérdezte Csoóri Sándort, elvállalná-e a köztársasági elnöki posztot, „tudtam, hogy ez egy hamis mondat, mert Jóska ismert engem, hogy én semmiféle szerepet nem vállalok el [...] El tudod képzelni, hogy elmegyek valahová köztársasági elnökként, és a repülő előtt ott áll egy sereg katona díszben, és egy piros szőnyegen nekem végig kell vonulnom?” (300. old.) Hodosán Róza bevallja, hogy a parlamenti képviselőség és a pártpolitikusi mentalitás sosem volt az alkatához való, „szerepelni utáltam, mindig láttam magam kívülről” (149. old.), Rajk László pedig visszament „a civil életbe. Ha tetszik, azért, mert végül is úgy döntöttem, hogy nekem ez a jobb, de van ennél egy szigorúbb verzió is, hogy nem voltam jó politikus.” (122. old.) Szilágyi Sándor már a szabad választások előtt abbahagyta: „Nekem az ellenzéki politizálás, ahogy már mondtam, inkább intellektuális kérdés volt és erkölcsi, morális kérdés. Engem nem érdekelt a politika, nem akartam politikai karriert csinálni. A másik az, hogy én közösségi fegyelemben tudok dolgozni, ahol mindenki egyenrangú. A Beszélő ilyen volt, az ellenzék ilyen volt, nem volt hierarchia.” (75. old.) Kósa Ferenc viszont amolyan muszáj Herkulesként éli meg két évtizedes hűségét pártjához: „a két kulcsfontosságú személyiség, Németh Miklós és Pozsgay Imre nem bírta a gyűrődést. Akkor újra előjött bennem ez a másfajta, nem politikusi baloldaliság: most már akkor itt vagyunk, így vagyunk, eddig benne voltam, akkor most már próbáljak meg helytállni”. (114. old.) Jánosi György húsz év után vonul ki a politikai életből: „nem akarom visszasírni azt, ami visszasírhatatlan, de vannak még olyan terepek a társadalomban, ahol az értékek talán működőképesebbek, mint a politikában, és inkább én ott keresem a jövőmet.” (295. old.) A kötetben sajnos kevés a professzionálissá vált, most is aktív politikus, ráadásul tőlük – Duray Miklóstól és a három fideszestől – sem tudjuk meg, mit gondolnak mai eszükkel (egykori) értelmiségi énjükről.

A beszélgetésekből kirajzolódó összkép mindazonáltal nem csupán Elek István és társalkodó partnerei intellektuálisan többnyire emelkedett véleményét tükrözi, hanem az általános hazai rosszkedvet is. A rendszerváltást és következményeit már-már elítélő közhangulatnak persze megvoltak az előzményei, a jelenség nem is olyan új keletű.[27] A felmérések szerint a parlament a kilencvenes évek elején ugyanolyan népszerűtlen volt, mint a második évtized vége felé, ám számos megszólaló emlékeiben megszépültek az új magyar országgyűlés kezdetei. A jelenlegire „rossz ránézni, mert mi például legalább rendesen felöltöztünk, de az a csürhe, amivé lett, egész elképesztő” – dühöng Beke Kata. (270. old.) Az átfogó értékeléseket nyújtók közül azért többen is igyekeznek kitörni a pesszimizmus öngerjesztő spiráljából és elhatárolódnak az általánosító negatív értékítéletektől. Bihari Mihály 1990-ig nem is lát komolyabb hibát, sőt: „Több tízezer ember aktív és néhány százezer ember passzív és időszakonkénti közreműködésével sikerült a rendszerváltás, amely az egyik legfontosabb tett volt a megítélésem szerint a magyar történelemben a második világháború után.” (82. old.) Sárközy Tamás az elkövetett gazdaságpolitikai tévedések ellenére is egyenesen optimista: „nem állunk mi olyan rosszul, tudniillik az átmenet maga sikerült. Ha az Európai Beruházási Bank legutóbbi jelentését megnézed, nekünk nagyon nagy esélyeink vannak kijönni ebből az úgynevezett válságból, mert az intézményrendszerünk megvan.” (202. old.) Brády Zoltán megy a legmesszebbre kiábrándultságban, bár az is lehet, hogy titkos vágyát közli: „úgy érzem, hogy megint valamilyen rendszerváltás előtt állunk” (255. old.). Miközben többen is hajlíthatatlanok, amikor a rendszerváltás állítólagos kudarcát kizárólag politikai ellenfeleik tudatos tevékenységének tudják be, vagy – mint Rácz Sándor – rendületlenül hisznek saját küldetésükben, mások távolságtartóan és önkritikusan értékelik saját hajdani tevékenységüket. Haraszti Miklós úgy látja, hogy elmaradt a rendszerváltás közös nagy pillanata, öröme, ráadásul „a tónus elromlásában nekünk is volt szerepünk”. A politikai vitakérdések „megszemélyesítése, morálissá tétele a nyilvánosság előtt mindig rossz vért szül” (236. old.). Daniss György ma már jóval engedékenyebb az egykori nagy ellenféllel szemben: „Sokan gondolták, hogy azért nem mennek jól a dolgok, mert az MDF ügyefogyottan téblábol a hatalomban, egyszerűen nem jól csinálja, bezzeg mi jobban csinálnánk. Én is úgy gondoltam akkor, de ez nem volt igaz.” (328. old.)

Az előítéleteit és pártosságát félretevő, még nyitott szemléletű olvasót összességében toleranciára, józanságra, arányérzékre és szerénységre tanítja ez a tulajdonképpen nosztalgikus könyv, a harminckilenc nyilatkozó párhuzamos története. A résztvevő megfigyelő Elek Istvánnak a rendszerváltásról és utóéletéről készült interjúkötete végül is igen komoly szellemi teljesítmény. Meglepően színvonalas értékeléseket találhatunk olyanoktól is, akiktől ezt nem okvetlenül várnánk. És vannak megint néhányan, akik azért most sem okoznak kellemes csalódást ... Hiányzik ugyanakkor a nemzetközi kontextus – az egyetlen interjú Dr. Veress Bulcsúval nem töltheti be ezt az űrt –, alig esik szó a keletnémet menekültek kiengedéséről, és meglehetősen háttérbe szorulnak a nemzeti kerekasztal-tárgyalások is. Nincsenek szerkesztői lábjegyzetek,[28] és hiába keressük a tárgy- és névmutatót. [29] A problémák magából a műfajból fakadnak: a viszonylag rövid interjúk nem adnak lehetőséget minden fontos téma megvitatására minden egyes megkérdezettel, és így gyakran elvész a horizontális ellenőrzés lehetősége. Egy-egy izgalmasabb időszak történéseinek kibontására, a felemlegetett politikai szereplők tetteinek és motivációinak értelmezésére sem áll igazán elegendő idő rendelkezésre, ami pedig az egyéni mozgások és a csoportdinamikai folyamatok alaposabb megértéséhez nagyon is szükséges lenne.

A sok szereplő ellenére sem került be mindegyik, egykor fontos áramlat és csoportosulás képviselője a kötetbe: nem tudjuk, csak sejthetjük, hogy ideológiai és személyes okai vannak-e annak, miért nem beszélnek a múltról a már régen a jobbszélre csúszott politikai aktorok, akik, mint leginkább maga Csurka István, egy pártba tartoztak az interjúkészítővel. A nyolcvanas évek plurális szamizdatos szubkultúrájából hiányzik az Inconnu csoport reprezentánsa, vagy éppen Nagy Jenő, a Demokrata szerkesztője. Mindenesetre hamarosan jön a folytatás, a Rendszerváltoztatók 2. – a közrádióban már újabb beszélgetések hangzottak el a velünk élő történelem még többségében közöttünk mozgó/rejtőzködő szereplőivel.[30] Ha így megy tovább, a legvégén még az is kiderülhet, hogy ebben az országban már megint mindenki partizán volt...

Hegedűs István

 

 

Litván György: Kik is csinálták az ötvenes éveket? In: Uő: Maradjunk a tényeknél. 1956-os Intézet, Bp., 2008, 257–264. old. Első megjelenés: Élet és irodalom, 1985. január 25. Grósz Károly idézett kijelentése, illetve Litván György cikkének története is itt olvasható, akárcsak Litvánnak az ÉS-be írt, de le nem közölt reakciója az őt érő támadásokra: Vita helyett válasz. In: Litván: Maradjunk a tényeknél. 265 –266. old. [1985. június 10.]

[2] Sajátos módon ezt a képet erősíti Oplatka András könyve az NDK-s menekültek 1989. szeptemberi kiengedését megelőző döntési folyamatról. Szerinte az érdem elsősorban Németh Miklós akkori miniszterelnöké, és nem külügyminiszteréé, Horn Gyuláé. A belpolitikai helyzet gyökeres átalakulásáról, az ellenzéki szervezetek előretöréséről és nyomásgyakorlásáról, a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokról, általában az átmenet sokszereplős jellegéről a könyvben alig esik szó. Oplatka András: Egy döntés története. Magyar határnyitás – 1989. szeptember 11. nulla óra. Helikon, Bp., 2008.

[3] „Gyurcsány Ferenc Budapesten az Ötvenhat mint a baloldal öröksége című konferencián azt mondta: a harmadik Magyar Köztársaság az ötvenhatos barikádoknak csak az egyik oldalán épült fel, így szemben áll egymással Nagy Imre mártír miniszterelnök 1956-os tevékenysége és sorsa, illetve a Kádár-rendszer harminchárom éve.” Elhangzott 2007. október 20-án. Forrás: www.inforadio.hu/hir/belfold/hir-156447. Hegyi Gyula ugyanakkor a Guardianbe írt cikkében az 56-os forradalom „néha elfelejtett másik oldaláról” szólva kommunisták meglincseléséről, anitszemita jelszavakról és néhány szélsőséges csoport esetében a náci ideológia feltámadásáról beszél. Hegyi Gyula: We evacuate the territory of the left at our peril, The Guardian, 2006. október 25. (A cikkre válaszul közölt rövid levél: Mark Pittaway: Still coming to terms with the Hungarian revolution. The Guardian, 2006. október 31.)     

[4] „Az MSZP elvitathatatlanul Magyarország modernizációjának képviselője volt és marad.” Lendvai Ildikó pártelnökkel Szalay Tamás Lajos készített interjút a Népszabadság 2009. szeptember 28-i számában „Ez egy másik ország lett” címmel. Az MSZP „antiideologikus ideológiájának” kritikáját a kilencvenes évek közepén Bozóki András fogalmazta meg, l.  Bozóki András: Politikai pluralizmus Magyarországon 1987–2002. Századvég Kiadó, Bp., 2003. 381–388. old.

[5] L. Was bleibt von 1989? Eine Debatte zwischen Václav Havel, Viktor Klima, Adam Michnik und Viktor Orbán. Moderation: Timothy Garton Ash. Transit – Europäische Revue, 18. szám (2000), www.iwm.at/index.php?option=com_content&task=view&id=221&Itemid=332, ill. Hegedűs István: Bécsi beszámoló: Ten Years After 1989. Népszava, 1999. július 28.

[6] „1990-ben elmaradt a felelősségre vonás. Hogy miért maradt el, hogy kötött-e valaki erről paktumot, része volt-e ez a békés átmenetnek, nos, ezek a rendszerváltoztatás nagy, eddig megválaszolatlan kérdései közé tartoznak. Miután mi akkor olyan párt voltunk, amelynek a színfalak mögötti tárgyalásokban nem osztottak lapot, ezért csak a partvonal mellől találgathattuk, vajon mi is történhet a színfalak mögött.” In: Orbán Viktor: 2009 sikere attól függ, lesz-e politikai változás. Interjú az MTI-nek, 2009. január 4.,  http://orbanviktor.hu/interjuk_list.php?item=103.

[7] L. Mink András: A történelmi Kádár. BUKSZ, 2002. tavasz, 15–28. old.

[8] Ivan Szelenyi: The Prospects and Limits of the East European New Class Project: An Autocritical Reflection on ’The Intellectuals on the Road to Class Power’. Politics and Society, 1986–87, 2. szám, 103–144. old.

[9] Konrád György – Szelényi Iván: Értelmiség és dominancia a posztkommunista társdalmakban. In: Andorka Rudolf – Stefan Hradil – Jules L. Peschar (szerk.): Társadalmi rétegződés. Aula, Bp., é. n., 139–159. old. A cikk megírásának ideje 1989–90.

[10] Szalai Erzsébet: The Metamorphosis of the Elites. In: Király K. Béla (szerk.): Lawful Revolution in Hungary, 198994. Atlantic Research and Publications, Highland Lakes, 1995. 159–174. old.

[11] Bruszt László – David Stark: Vállalatközi tulajdonosi hálózatok a kelet-európai kapitalizmusban, Közgazdasági Szemle, 1996. március, 183–203. old.

[12] TGM: Provinciális, ostoba, népellenes szar. Gavra Gábor és Nagy László interjúja Tamás Gáspár Miklóssal, Hírszerző, 2009. június 11., www.hirszerzo.hu/cikk.tgm_provincialis_ostoba_nepellenes_szar.111520.html. Tamás Gáspár Miklós ideológiai fordulatáról l. Bretter Zoltán: A tőke metafizikai töke. Tamás Gáspár Miklós Brumaire tizennyolcadikája. Magyar Narancs, 2007. augusztus 9.

[13] Kis János: Szocializmus, kapitalizmus, politika. Viszontválasz Tamás Gáspár Miklósnak. Népszabadság, 2005. október 8.

[14] „A színlelt demokrácia feltételei közt az elit és a társadalom jelentős csoportjai csak imitálják a szabályok elfogadását. A normaszegő magatartás rövid távon nem szükségképpen rombolja le a demokratikus intézményeket, az intézmények nem válnak puszta díszletekké, homlokzatokká, s a szabadságjogok fennmaradnak. Azonban az elit és jelentős társadalmi csoportok normaszegő magatartásmintái ineffektívvé teszik ezeknek az intézményeknek a működését. A színlelt demokrácia is demokrácia tehát, de minőségét tekintve jelentősen elmarad a konszolidált demokráciától, miközben a pártok közti versengésen alapuló demokratikus elitizmus intézménye nincs veszélyben, annak minősége s a hétköznapi emberek biztonságérzete komoly veszélyben van.” In: Ilonszky Gabriella – Lengyel György: Válaszúton: konszolidált vagy színlelt demokrácia? Politikatudományi Szemle, 2009. 1. szám, 7–25. old.

[15] Timothy Garton Ash: A balsors édes hasznai. Európa – Századvég, Bp., 1991.

[16] Adam Przeworski: Democracy and the Market. Political and economic reforms in Eastern Europe and Latin America. Cambridge University Press, Cambridge, 1991.

[17] Még Krassó György Magyar Október Pártja, amely elutasította a hatalommal való alkudozást, sem gondolt igazi forradalmi cselekvésre. Avantgárd akcionizmusukat jól tükrözte jelszavuk: „A Magyar Október Párt – fegyver helyett levest ránt”. 

[18] Hogy ez a feladat nem lenne eleve reménytelen, arra Kasza László Pozsgay Imrével készült interjúja példa. Kérdés: „Nagyon figyelmesen olvastam a könyvét. Számomra nem derült ki belőle, hogy mikor, milyen esemény kapcsán szakított azzal a rendszerrel, világnézettel, amelynek magas rangú tisztségviselője, követője volt. Egyik helyen azt írja, hogy »...akkor még azt hittem...«, aztán pedig hogy »...akkor már túl voltam rajta... «. Annak megnevezését hiányolom, ami közötte volt.” Válasz: „Folyamat lehetett ez, amely feltehetően akkor már megkezdődött, amikor azt írtam, hogy »még«; és valószínűleg tarthatott azon túl is, hogy egy konkrét esetben azt mondtam, hogy »már«. Én tehát nem mondhatom el, amit némelyek az elmúlt négy évben igyekeznek magukról elhitetni, hogy a damaszkuszi úton egyszer csak Saulusból Paulusszá váltak, hogy egyetlen megvilágosító pillanat átsegítette őket a tévedéseken, a bajokon. Én nem éltem meg ilyen pillanatot.... 1982-ben én mondtam ki először, nagy nyilvánosság előtt, mégpedig éppen Amerika földjén, a Kongresszusban, hogy többpártrendszer nélkül már nem tudom elképzelni a demokráciát. Akkor még nem gondoltam, hogy ezt a többpártrendszert rendszerváltással együtt lehet csak megvalósítani.... Még hat vagy hét évre volt szükségem ahhoz, hogy eljussak a felismeréshez és kimondjam: reménytelen a rendszer reformjával próbálkozni, le kell váltani azt.” In: Metamorphosis Hungariae 1989–1994. Kasza László interjúi. Századvég, Bp., 1994. 59–60. old.

[19] François Furet: Egy illúzió múltja. Európa, Bp., 2000.

[20] A Kádár-korszak morális következményeiről l. Balassa Péter: 1987. Beszélő, 1999. július–augusztus, 119–130. old.

[21] A Fideszből kilépett Fodor Gábor, Hegedűs István, Molnár Péter, Szelényi Zsuzsanna és Ungár Klára interjúi itt olvashatók: Petőcz György (szerk.): Csak a narancs volt. Irodalom Kft., Bp., 2001.

[22] Pl. Elek István: Kinek kell itt médiaháború? Haraszti Miklós preventív célzatú megvilágosodása. In: Uő: Bukás előtt, győzelem után. Politikusok és véleményformálók 1997–1999, Kairosz, Bp., 1999. 237–240. old.

[23] L. Konrád György – Szelényi Iván: i. m.  139–159. old.

[24] András Bozóki (ed.): Intellectuals and Politics in Central Europe. Central European University Press, Bp., 1999.

[25] Körösényi András: Értelmiség, politikai gondolkodás és kormányzat. Osiris, Bp., 2000.

[26] Friedrich August von Hayek: The Intellectuals and Socialism. Institute for Humane Studies, George Mason University, Fairfax, 1990 (első megjelenés: 1949).

[27] Pl. V. Bálint Éva: Rendiség a romokon. Vélekedések a rendszerváltás éveiből. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1994. Persze egészen más még a levegője a politikai átmenet idején készült, bemutatkozó interjúknak: Bossányi Katalin: Szólampróba. Beszélgetések az alternatív mozgalmakról.  Láng, Bp., 1989.; Richter Anna (szerk.): Ellenzéki Kerekasztal. Portrévázlatok. Ötlet Kft., Bp., 1990.

[28] Jól jönne a lábjegyzet például a következő két esetben. Az interjúkötet talán legellentmondásosabb figurája az újságíró Brády Zoltán, aki Berecz Jánossal és Grósz Károllyal kvaterkázott 1988 nyarán a pártközpontban, és engedélyt kapott egy új lap, a Kapu megindítására. Büszkén adja elő: „Leadtam az ’56 után kivégzett emberek névsorát. Ennek utána kéne nézni, mert Grósz és Bereczék vitatkoztak, hogy Kádárnak ezt megmutassák-e.” (252–253. old.) Márpedig a „magánkutatás során összeállított »forgalomban lévő« lista először szamizdat formában jelent meg, majd a Kapu is közzétette, most már a szerzők, a közreadó és a kiadó feltüntetése nélkül”, számolt be Hegedűs B. András már 1988 novemberében a publikálás előzményéről. (Bossányi Katalin: Szólampróba, 254–255. old.) A „magángyűjtő” – Fényes Elek álnéven – valójában Rainer M. János volt, listáját az 1988. június 16-án a rákoskeresztúri köztemetőben osztogatták a kivégzett mártírokra emlékezők között, majd a még illegális Beszélő 25. számában jelentette meg Mécs Imre. Vö. Beszélő összkiadás. (sajtó alá rendezte Havas Fanny. AB–Beszélő Kiadó, Bp., 1992. III. köt., 606–611. old.) Rácz Sándor interjújában felidézi az ’56-os forradalomról 1982-ben magánlakáson megtartott, visszaemlékező kerekasztalt, s a kérdező Kozák Gyulát mint történészt emlegeti, pedig ő szociológus. A másik két meg nem említett interjúkészítő Csalog Zsolt és Szabó Miklós volt. (164–165. old.)

[29] Dr. Boross Imre interjújában előadja, hogyan alakult ki a kisgazdapárt álláspontja 1989 őszén Pozsgay Imre köztársasági elnökké választásával kapcsolatban: „amikor összejöttünk egy vezetőségi ülésen, úgy döntöttünk, hogy nekünk a vidéki tábort képviselnünk kell, a négyigenes népszavazáson részt kell venni. Egy kedves kollégának, Hegedűsnek ezt egyszer elmeséltem, amire azt kérdezte tőlem: mi az, van olyan párt, ahol a tagság véleményét figyelembe veszik?” (227. old.) Az anekdota másik szereplője, ahogy ezt Boross szóban megerősítette, nem más, mint ennek a könyvismertetésnek a szerzője, az Ellenzéki Kerekasztal egykori tagja, csak ez az utónév hiányában nem derül ki egyértelműen.

[30] Heiszler Vilmos a könyv megjelenése után, 2009. szeptember 13-án elhunyt.