Megbünteti-e Európa Magyarországot?

Cím Megbünteti-e Európa Magyarországot?
Közlemény típusaOnline cikk / Web Article
SzerzőkIzsák, Dániel
Teljes szöveg

Érdekes értelmezési különbségre világít rá az Európai Bizottság – továbbá elsősorban Németország és Franciaország – és a magyar kormány között kibontakozott vita. Míg az előbbiek alapelvekről és normákról beszélnek, addig az utóbbi jogszabályokat, tágabb értelemben a szuverenitás kérdését emlegeti. 

Függetlenül attól, hogy az egyes konkrét vitapontokban melyik félnek van igaza, mindez felveti a kérdést: lehet-e az EU-ra csupán a tagállami érdekek ütköztetésének az uniós jog által szigorúan behatárolt fórumaként tekinteni? Véleményem szerint nem, még akkor sem, ha az uniós jogon túli világ viszonyítási pontjai nem egyértelműek, és – éppen most, Magyarország esete nyomán is – folyamatosan változnak.

 

Ha ez így elsőre túl absztrakt, lássunk két, a napokban elhangzott nyilatkozatot! Angela Merkel német kancellár ezt mondta a Deutschlandfunk rádiónak: „Tény, hogy Magyarországnak az EU tagjaként a többi taghoz hasonlóan tartania kell magát az európai alapelvekhez. Ezek közé tartozik a sajtószabadság, a jegybank függetlensége és az is, hogy a mindenkori Alkotmánybíróság függetlenül tudjon döntéseket hozni.” Tehát nem konkrét jogszabályokról és paragrafusokról beszélt elsősorban, hanem alapelvekről, értékekről. Orbán Viktor miniszterelnök viszont a fennhatóság, a szuverenitás kérdését is érintette, amikor az MR1-Kossuth Rádióban azt mondta: „Bírói ügyekben az EU-nak nincs kompetenciája”. Az MTI-nek pedig úgy fogalmazott, hogy a magyar gazdasággal kapcsolatos jogszabályokkal összefüggésben eddig csak politikai véleményeket hallott.

 

Érthető, hogy aki védekezik, az igyekszik minél inkább szűkíteni a felmerülő kifogások értelmezési keretét. Azonban José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke is a tágabb értelmezésről beszélt kedden, amikor leszögezte: „[...] eltökéltek vagyunk abban, hogy [Magyarország és minden tagállam] az EU-jog betűjét és szellemiségét is teljes mértékben tiszteletben tartsa”. A szellemiség pedig az Európai Unió működéséről szóló szerződésben (EUMSZ) is lefektetett, hangzatos alapelveken nyugszik, mint a szabadság, a demokrácia, a joguralom, az emberi és kisebbségi jogok, a pluralizmus stb. tiszteletben tartása és érvényesülése. Részben ezekből a nehezen definiálható fogalmakból áll az a „láthatatlan alkotmányhoz” hasonló ingovány, amelynek alapján Ian Manners brit professzor az EU-t „normatív hatalomnak” nevezte. Szerinte az unió normatív hatalma három forrásból eredeztethető: az európai történelmi kontextusból, elsősorban a két világháború tapasztalataiból; abból, hogy az EU egyszerre nemzetközi, nemzetek feletti, szuverenitás-megosztáson alapuló hibrid képződmény; valamint az unió elit-vezérelt, szerződések által meghatározott jogrendszeréből (Manners, 2002).

 

Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy az EU-t nem lehet csak egységes piacnak, vagy csak a tagállamok – jog által kordában tartott – érdekvezérelt hatalmi harcszínterének tekinteni. A történelem, a közös jog, a szuverenitás közös gyakorlása és az ehhez kapcsolódóan kialakult, konszenzusra törekvő viselkedési normák, az alkufolyamatok nem zéró összegű játszmákként való értelmezése hagyományos állami keretekben már nehezen értelmezhető hatalmat hoztak létre, amely nemcsak kiegészíti a tagállami szuverenitást, hanem alapvetően befolyásolja is azt. Ahogy egy francia diplomata fogalmazott néhány éve: „mi 26 másik tagállammal közösen hozzuk a nemzetünk életét meghatározó törvényeket, így jogos az a törekvésünk, hogy meggyőződjünk arról, hasonló értékeket vallunk, és azokat hasonlóan alkalmazzuk”. Ezért is érdekelhetik a többieket – akár nemzetállamokként, akár a közösség egészeként – az uniós jog hatálya alá nem feltétlenül tartozó kérdések, és a jogszabályok betűjén túl, azok szellemisége is. Nem kell ahhoz valamiféle szivarfüstös, kétszáz éves, brit gentlemen’s club-ként tekinteni az EU-ra, hogy belássuk: ha egy tagállam – többszöri figyelmeztetés ellenére – figyelmen kívül hagyja a többiek aggályait, ezzel akkor is megsérti az együttműködés és konszenzusra törekvés közösségi normáját, ha a legjobb meggyőződése szerint úgy gondolja, igaza van.

 

Persze, amennyire bátran beszél az EU a normákról a külkapcsolataiban – különösen a tagságra várakozók körében –, annyira kevéssé szívesen teszi ezt a tagállamokkal szemben. A szankció kifejezés az Ausztria elleni, kudarcba fulladt diplomáciai embargó óta tabunak számít Brüsszelben. A tagállamok 2000 februárjában, a szélsőjobboldali Osztrák

Szabadságpárt (FPÖ) kormányra kerülését követően függesztették fel kétoldalú diplomáciai kapcsolataikat Béccsel, ha úgy tetszik: a „történelmi kontextus” figyelmen kívül hagyása miatt. Az embargót – amelyet az akkori Orbán-kormány egyébként nem támogatott – még ugyanazon év őszén feloldották, amikor kiderült, hogy az eredeti szándékkal szemben inkább növelte a nacionalizmust. Szintén nem kellett jogszabályt sértenie a lengyel kormánynak ahhoz, hogy páriaként tekintsenek rá a Waczak szállóból ismert, „ne említsd a háborút!” tabu felrúgásáért. Jaroslaw Kaczynski lengyel miniszterelnök 2007-ben, a második világháború miatt soha meg nem született lengyelekre hivatkozva követelt nagyobb szavazati súlyt országának. A tagállamok akkor összeszorított fogakkal kivárták, míg Lengyelországban a mérsékelt jobbközép került hatalomra.

 

Magyarország esete azonban más, és így kísérleti terep is egyben. A Bizottságon nagy a nyomás, hogy a jogtechnikai észrevételeken túl is érjen el eredményeket, és a válság közepette megerősítse: az EU nemcsak a gazdaságról, de a közös politikai értékekről is szól. A közösségi jogban lefektetett alapelvek, vagy a fölöttébb rugalmas normák esetleges figyelmen kívül hagyása is más megítélés alá esik, mint az uniós jog megsértése. Évente több száz eljárás indul a közösségi jog megsértése miatt, de még azokra se nagyon emlékszik senki, amelyek súlyos pénzügyi következményekkel jártak az érintett tagállamra nézve. Azt viszont, hogy Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1984-ben, az Európai Közösség költségvetési vitájában a retiküljét az asztalra csapva követelte, hogy „adják vissza a pénzünket”, a mai napig felemlegetik, amikor a britek pénzről kezdenek alkudozni a többi tagállammal.

 

Ha valakit „enfant terrible”-ként kezdenek el kezelni, vagy – ahogy Barroso fogalmazott – „a kétség árnyéka” vetül rá, hogy tiszteletben tartja-e a demokratikus alapelveket és értékeket, mindenféle eljárás nélkül is számíthat befolyásának és mozgásterének csökkenésére. Félő, hogy Magyarország most nemcsak az IMF-hitelkeretet, vagy rosszabb esetben az uniós források esetleges befagyasztását kockáztatja, hanem az amúgy szerény alkupozícióit is rontja a 2014-től életbe lépő hétéves költségvetés végső vitáiban.