Európai vagy magyar Magyarország

CímEurópai vagy magyar Magyarország
Közlemény típusaElőadás / Presentation
SzerzőkHegedűs, István
Teljes szöveg

Most megint éppen az eredeti furcsa páros, az Európai Bizottság alelnöke és a magyar miniszterelnök-helyettes ezúttal nyilvános brüsszeli európai parlamenti csörtéjébe torkollott a konfliktus: a bizottsági meghallgatásról szó nélkül távozó Neelie Kroes láthatóan – ott voltam – már minden bizalmát elveszítette tárgyalópartnerében.

Timothy Garton Ash februárban arról írt a Guardianben, hogy az „európai Németország” Thomas Mann-i eszményképe ma már történelmi valósággá vált, mégpedig „gazdag és pozitív” értelemben. Az eurózóna néhány tagjának súlyos adósságválsága Németországot – akarva-akaratlanul – Európa életének irányítójává tette a közös gazdasági ügyek területén, már-már megteremtve az új, „német Európát”. Németország európai vezető szerepének megerősödését mások is szorgalmazzák, mint ahogy a lengyel külügyminiszter, Radosław Sikorski komoly visszhangot kiváltó novemberi berlini beszédében aktivitást és tetteket sürgetett nagy nyugati szomszédjuktól. Az európai sajtóban közben a német–francia tandem túlzott dominanciájáról, az európai válságmenedzselés, a görög mentőcsomag gazdaságpolitikai gyengéiről vagy éppen az európai kötvénypiac megteremtésének szükségességéről cikkeznek.Bár „öreg katona vagyok, nem először szagolok lőporfüstöt”, hogy már az előadás legelején Orbán Viktor miniszterelnök jellegzetes harcmezei hasonlatát, harcias kijelentését idézzem, mégsem gondoltam volna néhány évvel ezelőtt, hogy „Van-e élet az Európai Unión kívül?” címmel fogunk 2012-ben Budapesten konferenciát rendezni. Annak ellenére sem, hogy maga ez a felvetés jól ismert idézet ugyanettől a politikustól, ráadásul mintegy tíz éve, még Magyarország európai uniós csatlakozása előtt és kijelentő módban hangzott el (állítólag nem pontosan így fogalmazott – csak akkor hogyan?). A probléma, vagyis Magyarország bizonytalan beágyazódása az európai demokratikus politikai közösségbe-családba, az európai uniós értékrendszer formális átvételének és normatív átélésének állandósuló konfliktusa, a politikai elitek és a társadalom szélesebb rétegeinek lassú európaizálódása nem teljesen új kérdés, és nem kizárólagosan a magyar jobboldal radikalizálódásával függ össze. Ám a 2010-es hatalomváltás után – már egy ideje uniós tagállamként – először fordult szembe magyar kormányzat az európai egység gondolatával: hol óvatosan, hol magabiztosan; gyakran kettős beszédet használva, különbözőt itthon, illetve Brüsszelben. Néha meg nem kertelt, amikor szimbolikusan is élesen elválasztotta a magyarok ügyét az európai szféráktól. „Én nem hiszek az Európai Unióban, én Magyarországban hiszek.” Sejtik, ugye, hogy ki mondta?

Mintha Magyarország teljesen kimaradna az európai közéleti vitákból, értelmiségi dialógusokból és pártpolitikai polémiákból. Mintha a magyaroknak nem lenne markáns véleményük összeurópai kérdésekben. Alig két évtizeddel ezelőtt még ha valamilyen „magyar Európáról” csak öniróniával ábrándozhattunk is, az „európai Magyarország” belátható időn belüli létrejötte reális jövőképnek tűnt. Miközben a befelé fordulás ellentendenciája már a kilencvenes években megfigyelhető volt, az ország most néz szembe a rendszerváltás óta legsúlyosabb politikai válságával: alapjában kérdőjeleződött meg kettős, magyar és európai identitása. A magyar kormány példa nélküli, súlyos konfliktussorozatot provokált ki az Európai Unió intézményeivel és politikai vezetőivel. A „forradalminak” nevezett intézkedések eredendően – feltehetően – nem szándékolt következményei ma már beláthatatlanok, kiszámíthatatlan a döntéseknek álcázott további sodródás hatása Magyarország és az Európai Unió viszonyrendszerére. Az elmúlt hónapokban voltak olyan időszakok, amikor a kormányzat mindent egy lapra feltéve újra és újra a falnak rohanva élezte ki kapcsolatát a világ maradék részével. Aztán békülékenyebb korszak jött (ekkor csatlakoztunk váratlanul az új fiskális és stabilitási paktumhoz, amelyre az első pillanatban Orbán ösztönösen még nemet mondott), majd megint beállt a teljes bizonytalanság. Nem tudjuk, mennyire hajlandó visszavonulni a kormány a konkrét jogvitákban – igaz, akkor sem elvi alapon, csupán az „erőnek” engedve. Bárhogy is lesz, akár megtűrt uniós tagállamként, akár kiszorulva az európai politikai és gazdasági integrációból, az ország nemzetközileg máris egyre jobban elszigetelődik, és az európaizálódás helyett a provincializálódás útjára lépett.

Fotó: MTI

Vegyünk egyetlen példát, a sokat emlegetett „ambivalens” médiatörvényt, pontosabban a 2010-ben két csomagban elfogadott média-jogszabályokat. Érdemes felidézni, hogyan jutottunk el idáig ebben a nyomasztó történetben. Több mint egy éve kezdődött, amikor Neelie Kroes udvarias érdeklődésére Navracsics Tibor fölényeskedő választ és hiányosan fordított törvényszövegeket küldött Brüsszelbe. A magyar miniszterelnök pedig közölte: eszünk ágában sincs változtatni a törvényszövegen. Aztán mégis: korlátozott jogi lehetőségei ellenére az Európai Bizottság elérte a jogszabályok szűk körű módosítását, és ami még fontosabb, a törvény legfenyegetőbb pontjait a magyar egypárti médiahatóság nem merte a gyakorlatban alkalmazni. Közel egy esztendő múlva megmaradt jogosítványaival élve a magyar Alkotmánybíróság megsemmisítette az írott sajtóra vonatkozó rendelkezéseket, gyakorlatilag szóról szóra elfogadva az itthon kiátkozott szakértők ellenvéleményét és a nemzetközi médiaintézmények álláspontját. Közben az Európai Bizottság felállított egy új testületet, éppen a magyar kormányt elítélő európai parlamenti határozat nyomán, amely európai kontextusban vizsgálja a tagállamok médiatörvényeit, persze főleg a magyart. A vitából, ha ezt vitának lehet nevezni, a Magyarországi Európa Társaság is kivette a részét:  több magyar NGO-val és think tankkel szövetkezve mi is elküldtük kritikai észrevételeinket az új testületnek. És most megint éppen az eredeti furcsa páros, az Európai Bizottság alelnöke és a magyar miniszterelnök-helyettes ezúttal nyilvános brüsszeli európai parlamenti csörtéjébe torkollott a konfliktus: a bizottsági meghallgatásról szó nélkül távozó Neelie Kroes láthatóan – ott voltam – már minden bizalmát elveszítette tárgyalópartnerében.

A magyar kormány képviselői válaszul rosszízű sztereotípiákat támasztanak fel és erősítenek meg a közéletben, a magyar történelem különlegességéről, nyugati lelkiismeret-furdalásról, a nagyobb tagállamok kettős mércéjéről beszélnek, mondhatnám, hadoválnak, csak mintha hinnének is ezekben a populista, nacionalista elméletekben. Az „egyedül vagyunk” büszke kinyilatkoztatása persze semmilyen épeszű magyarázatot nem ad arra, hogy miért éppen Magyarországot pécézte volna ki magának szinte az egész világ, „hisztérikusan” összeesküdve ellenünk. Az egyik fideszes képviselő rossz szülőként tekint az Európai Bizottságra, leleplezve saját kisebbségi komplexusait. Mindent eláraszt a jobboldali, a kormányhoz közel, nagyon közel álló sajtóban a sérelmi, dacos politika: a nemzetvédelem jegyében „lehollandnőzik” az Európai Bizottság alelnökét, ami csak apróság ahhoz képest, hogy mit kapnak az Európai Parlament szocialista, liberális és zöld politikai csoportjának tagjai, akiket egységesen és szimplifikálva megvetően baloldalinak kiáltanak ki. Ahogyan Orbán Viktor gúnyosan megjegyezte, miután legutóbb hazatért a strasbourgi ülésteremből, nagymamáját idézve egyetértően: „ennyi rosszindulatú embert egy rakáson” régen látott. A kormányzati kommunikációs hadjárat visszatérő fogása az a tézis, hogy a minket támadók nem is ismerik a közel kétéves kormányzás valós lépéseit és a kritizált törvényeket. Mintha az Európa Tanács Velencei Bizottsága, az EBESZ sajtószabadság-felelőse, az USA külügyminisztériuma vagy éppen a magyar Társaság a Szabadságjogokért pusztán hallomás alapján fogalmazta volna meg súlyos kritikáit. Az Európai Parlament pedig egy éven belül három – alaposan kidolgozott – elmarasztaló határozatot hozott a magyar kormánnyal szemben.

Úgy tűnik, a magyar közvélemény és még a demokratikus ellenzéki erők sincsenek teljesen tisztában a helyzet súlyosságával és a veszély mértékével. Abban a politikai közegben, amelyben a kormányzó politikai tömörülés túlsúlya annyira meghatározó, a nemzetietlenség vádja elől sokan igyekeznek menekülni – lásd a friss kampányt a „magyar” biztos, Andor László ellen, aki magyarázkodásra kényszerült. Még a magyar szocialisták európai parlamenti képviselője is tiltakozott az Európai Bizottság azon példa nélküli javaslata ellen, hogy függesszék fel a kifizetések egy részét a kohéziós alapokból 2013-tól, amennyiben a magyar kormány nem biztosítja az alacsonyabb hiánycélt megbízható költségvetési politikával. A Lehet Más a Politika parlamenti frakciója Budapesten elhatárolódott pártcsaládjának, az európai zöldeknek a javaslatától, akik a lisszaboni szerződés 7. cikkelyének alkalmazását, így adott esetben a magyar kormány szavazati jogának a felfüggesztését is kilátásba helyezték. Márpedig csak a hasonlóan gondolkodó pártpolitikai és civil csoportok nemzetek feletti „koalíciója” fékezheti le a magyarországi durva, rendszerszerű átalakítást, akadályozhatja meg a tekintélyelvű törekvések megvalósítását, és adhat magabiztosságot az európai demokratikus építmény tartósságában bízó, a jogállam itthoni visszaállítását kívánó magyar és egyben (még) európai állampolgároknak.

Vajon elvezethetnek-e a jelenlegi folyamatok az Európai Unióból való kilépésig vagy kizárásig, vagy – most nyilván nem jogilag ragadom meg a kérdést – egyszerre mindkettőhöz? Másképp fogalmazva, végre szabadon, szuverenitásunkat visszanyerve élhetünk itt a Kárpát-medencében? Tényleg jobb lenne, ha Magyarország kiszakadna az Európai Unió sokszínű, sokszereplős, többszintű, mégis demokratikus és fejlett politikai döntéshozatali világából? Abból az egyre szorosabb európai politikai unióból, amelynek gyorsan táguló nyilvános terében egyre kevésbé csukhatja be bárki a szemét, ha valamelyik tagállam az európai és univerzális jogállami normákat feszegeti?

Sokan gondoljuk még ebben az országban – a mai divatos retorikával ellentétben –, hogy az Európai Unióba való belépésünk a régió más államaival egyetemben csak a kommunista rendszerek bukásához mérhető jelentőségű változás volt Magyarország, Közép-Európa és egész Európa szempontjából. A visszarendeződés, a magyarok zajos kivonulása Európából több mint stratégiai hiba: történelmi bűn lenne.

Elhangzott a Magyarországi Európa Társaság nemzetközi konferenciáján március 2-án.